Szinte évente bukkannak fel újabb és újabb bizonyítások arra, hogy Jézus Krisztus igenis élt, és erre bizonyítékok vannak, sőt, kétes eredetű szakemberek még a Biblia által leírt tetteire is találnak bizonyítékokat. Aztán van az ellentábor, aki annyira nem hisz Istenben és az egész mizériában, hogy az életét teszi fel arra, hogy bebizonyítsa, hogy kétezer évvel ezelőtt a leírt időpontban nem születhetett meg a megváltó, mivel előtte más vallásokban az már volt egy másik fontos személy születésnapja.
Én azt mondom ezzel kapcsolatban, hogy igazából ki nem szarja le?
De komolyan. Kit érdekel, hogy biológiailag létezett-e az a tényező, amelyik a legnagyobbat formálta a világon az elmúlt kétezer évben? Nem ez a lényeg, hanem a memetika. Az őskép, az, amit tanulhatunk az egészből. Ahogyan a főnixmadárról is tudjuk, hogy nem létezik, mégis, a saját hamvaidból való újult erővel történő felállás, és az új élet megkezdése a régi romjain egy olyan erős mém, ami számtalan helyzetben megállja a helyét. Márpedig tanulság rengeteg vonható le belőle.
Szokás mondani, hogy Jézus teljes mértékben ember, és mellette teljes mértékben isten is volt. Hogy ez hogyan lehetséges? Nem annyira absztrakt és elvont a fogalom, mint hisszük. Nézzük meg a megváltás, a kereszthalál pillanatát. Jézus kezében volt a hatalom ahhoz, hogy Istenként az emberi anyagi lét minden javát és élvezetét magáénak tudhassa, és önmaga teremtője lehessen, és szintén lehetősége lett volna arra, hogy emberként, Isteni erővel felruházva az anyagi világban korlátlan hatalmat birtokoljon. Egyöntetű ura lett volna külső, és belső világának. Ez a lehetőség a memetika szerint a kezében volt. De a történet, mint tudjuk, nem ez volt.
Jézus, mint Isten, feláldozta magát, ergo áldozatként mutatta be magát az emberiség oltárán. „Látjátok? Ennyire szeretlek titeket. Egy szavamra mind a rabszolgáim lennétek, ha úgy akarnám, de annyira szeretlek titeket, hogy önként vállalom a kereszthalált, mit rám róttatok ki.”. De mint ember is meghozta ezt az áldozatot. Emberként volt meg a lehetősége az átjárásra Istenbe, amiről lemondott, mondván, nem kell tényleges kapcsolat istennel, teljesen elengedve a gyeplőt, lemondva a kontrollról adta át magát a hitének. Ez a legnagyobb gesztus talán, amit ember Isten felé tehet.
Jézus ez a művelet volt. Az Ószövetségben Isten kegyetlen volt, és bizonygatnia kellett még önmagának is, hogy Ő isteni, és jaj azoknak, akikre az ő haragja lesújt. Jóbbal, Ábrahámmal, Izsákkal, Káinnal, Ábellel, Ádámmal, Évával, és megannyi Bibliai alakkal olyan pszichopátiás kegyetlenséggel bánt, ahogy csak a legalantasabb emberek tudnának. Emellett akárhányszor nem tetszett neki saját műve, szétrombolta, hogy aztán újraépítse. Pszichopata, vagy gyerek? Érdekes kérdés, maradjunk annyiban, hogy Istennek is volt hova megváltásért fohászkodnia. És megtörtént. Jézus képében Isten, és ember tiszta lapot adtak egymásnak, annak a gesztusnak a képében, ami az óta is a mély, valódi kereszténység leglényege: a kegyelem által. Az emberek a kapcsolat nélküli hitet, Isten pedig a kegyelem képességét ajándékozták egymásnak. Az Ószövetség óta nem lehet „jól” hinni. Nem elég a kereszténység lényegének birtoklásáért feláldozni a fiad, Isten és a Sátán párbajában Isten rendíthetetlen katonájának lenned, vagy irtani a pogányokat és más vallásúakat Isten nevében, pláne nem megtartani az egyházi rituálékat. Ezeknél valami olyan kell, ami egyszerre sokkal kevesebb, és mégis sokkal több. Mégpedig újra, és újra, és újra, és minden egyes hitbéli pillanatban újra megkötni ezt a békét Istennel, ezt a feloldozást egymás iránt. Ajándékozni számára a kapcsolat nélküli hitet, meghallani a hangját a némaságban, és elfogadni az ő ajándékát, a kegyelem képességét. Ez az a művelet, ami által Isten megemberül, és az ember megistenül. Ezért létezik csak Jézus óta bűntudat. Ugyanis az a kegyelem hiánytünete. És mint ilyen, jobban sérti ez esetben az alkut, aki nem fogadja az ajándékot, mint aki elmulasztja átadni.
Azt hiszem, túl az egyházi maszlagon, a történelem okozta deficiten, és az emberi gyarlóság és korruptság által megrontott rétegeken, a kút leges legmélyén ez a kereszténység. Aki a kút mélyére ér, ezt találja ott. Aki e nélkül próbál élni, sosem ér a kút aljára. A pokol nem a sátánnal kötött alku eredménye, hanem az, amikor nem fogadjuk Isten ajándékát. Ide a csodálatos, és nagyságos Hamvas Béla szavait hívnám segítségül:
„ A pokolnak nincsen feneke, szólt. Aki belebukik, abban a zuhanás örök.”
