Kétségkívül a legélvezetesebb diskurzusok azok, amik vita formájában történnek meg két fél között. Persze az is csodálatos, ha van egy ember, akivel egy titkolt kis elméleted, véleményed, észrevételed megegyezik, és egy pillanatra azt érzed, hogy van társad ebben a végtelen káoszban. Csodálatos ráébredni, hogy nem én egyedül gondolom azt, hogy Marla Singer a főhősünk anyját, Tyler Durden pedig az apját testesíti meg valójában. Ezek olyan pillanatok, amik nagyszerű beszélgetések kezdőpontja lehet. Azonban talán még jobb (és talán hasznosabb is) az, amikor nem értetek egyet valamiben. Ugyanis ez egy kiváló lehetőség arra, hogy megismerjétek egymás álláspontját, újabb érvekkel gazdagodjatok a másik fél/felek által, ami a témakört illeti, hovatovább, pontosítsátok, megváltoztassátok véleményeteket, ha úgy érzitek, hogy úgy érvényesebb.
Miért fontos ez?
Mély meggyőződésem, hogy egy adott témában való bölcsességünket és jártasságunkat nem az jelzi, hogy hány enciklopédiát olvastuk el, hány memoritert bifláztunk be, és hány évszámot jegyeztünk meg pontosan. Az a „Legyen Ön is Milliomos” hazug világa. Úgy gondolom, hogy minél több irányból vagyunk képesek látni egy adott témát, minél több szempontból vagyunk képesek értelmezni, AZONOSULNI VELE (ez szigorúan nem az egyetértést jelenti) annál közelebb járunk a megoldáshoz, vagy ha ilyen objektíven nem is létezik, annál pontosabban tudjuk megfogalmazni álláspontunkat.
Miért is nem megy ez tízből nyolc embernek?
Alapvetően négy féle véleményalkotást szoktam megkülönböztetni.
- Az első az az, amikor előttünk van a téma, de az a véleményünk, hogy nem formálunk róla véleményt. Részemről ezt tekintem a legprimitívebbnek. Erre példa az ominózus „engem nem érdekel a politika” mottó.
- A második, amikor igazán nem járja körül a témát az illető. Nem is igazán érdekli, csak látja, hogy a trend megköveteli, hogy felszálljon a vonatra, vagy érdekli, csak elképesztően lusta utánajárni. Viszont mindenképpen akar magának is egy véleményt, ezért megnézi, mik a trendek, és választ egyet, vagy ami még sokkal könnyebb, ha eleve csak egy fajta vélemény trendi. Kiváló példa a francia trikolorral színezett profilkép, a „Je suis Charlie”, vagy Donald Trump személye. Beállsz egy véleménynyilvánító sorba, amiket a közönség likeokkal jutalmaz. Vagy dislike-al, de tudjuk, hogy az is egyfajta like.
- A harmadik az, amikortól már tényleges véleményalkotás történik, bár hibás. Ez az az eset, amikor akár más véleményének hatására, akár a tapasztalatainkból levont (az mindegy, hogy helyes, vagy téves) következtetés kialakít bennünk egy állítást. Innentől kezdve az állításához keres alátámasztásokat, érveket, és bizonyításokat. Megfordul a folyamat. Nem a rendelkezésre álló információk tükrében alkotom meg a képet, hanem az általam megalkotott képhez keresek, nem is, szelektálok információkat. Tipikus esete ennek a rasszizmus, vagy elfajzott esetben az összeesküvés-elméletek.
- A negyedik a jó megoldás. Ez az, amit tíz emberből (maximum) kettő képvisel. Ez az egészséges, logikus, és eredményes véleményalkotás. A folyamat a következő: tapasztalások során kialakul bennem egy állítás-> megvizsgálom az állítás esetlegességét, és általánosíthatóságát-> megpróbálok minél több információ birtokába jutni -> az állítást a megszerzett információk türkében pontosítom/változtatom/tartom meg.
Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy a negyedik variáció miért a legjobb. Persze ez áldozatokkal jár. Első sorban fent kell tartanod a jogot a tévedésre. Ez mindig nehéz. Sosem egyszerű beismerni, hogy a következtetéseid rosszak voltak, vagy az információid helytelenek és pontatlanok. De higgyétek el, hogy ez csak gyakorlás kérdése. Csak az első pár alkalommal nehéz, utána rájössz, hogy ez ad egyfajta könnyedséget. Nem kell azon feszengened, hogy igazad volt-e, vagy sem, ugyanis hiszem, hogy nem is feltétlenül az nyeri a vitát, aki meggyőzi a másikat az igazáról. És itt jön be a végkövetkeztetés.
Ki a vita valódi nyertese?
A közgondolkodásban az, aki érvényre juttatja az állítását. Ha ketten leülünk, és egyikőnk azt mondja, hogy a négerek tehetnek minden történelmi gaztettről, a másikunk meg azt, hogy a fehérek, és valaki meggyőzi a másikat az igazáról, esetleg a vitát követő közönséget győzi meg, akkor az nyert? Egyáltalán, nyert itt bárki is? Jobb esetben csak kettő, de rosszabb esetben a vitát követő közönség tagjai is meg vannak győzve arról, hogy egy adott bőrszín felelős minden rossz dologért. Ez esetben nyertesnek mondhatjuk azt, akinek a tévedését többen elfogadjuk? Nem hiszem. Viszont ha a vita végére az egyik fél köti az ebet a karóhoz, miszerint őt nem sikerült meggyőzni, és továbbra is úgy gondolja, hogy minden rosszról a fehérek tehetnek, míg a másik a vita végére a másik érvei és látása által rájön, hogy igazából ez nem húzható rá egy rasszra sem, akkor ő az igazi nyertes. Bár senkit nem sikerült meggyőznie arról, hogy a feketék a hibásak mindenért, de sokkal közelebb került az igazsághoz, mint bárki a teremben. Pedig nem is csinált semmi mást, mint lépett egyet hátra, és megpróbált a másik szemével látni.
A vita végén ugyanis a szerencsés résztvevő beleköltözhet a másik ember lelkébe és szellemébe ideiglenesen. Cserediák-program keretében átugrik a másikhoz, megnézi, ő hogyan látja, érzi a dolgokat, mit tud erről, majd tapasztalatokkal, információkkal gazdagodva visszatér saját magához, hogy ezután még pontosabban és élesebben láthasson. Hát mi ez, ha nem igazi győzelem? És micsoda a másik túlharsogása/kizárása/kirekesztése utáni „én győztem g*cik!” jelige alatti attitűdben való fürdőzés, ha nem színtiszta vereség, de legalábbis veszteség?
Az ember megkapta azt a csodálatos képességet, hogy teljes öntudata birtokában egy igen választékos és pontos kommunikációra és tudástár felhalmozására képes. Kár lenne veszni hagyni, törekedjünk mindig az értékek megőrzésére és teremtésére!
Vitázz te is jól! Ne a kettő akarj lenni a tízből, hanem csináljunk a kettőből tízet!
