A Weinstein-ügy, valamint annak egy érdekes megvilágítása már képviseltette magát a blogunkon, viszont szeretném elővenni ismét a témát a #metoo kapcsán. Hiszem ugyanis, hogy a fizikai és érzelmi erőszakról, amit a két nem egymás ellen elkövet, nagyon is fontos beszélni, viszont amiben nem hiszek, az az egymásra mutogatás, általánosítás és a véleménydiktatúra.
A nők lázadása
Ha azt mondom erőszak és bántalmazás, biztosan egy megtermett úriember ugrik be elsőre a kedves olvasónak, aki egy nőt vagy egy másik férfit ütlegel, zaklat. Valószínűleg nem ok nélkül, hiszen az ilyen esetekről hallunk a legtöbbet, azonban mégis hiba lenne szó nélkül továbbmenni és legyinteni a dologra. Ezt a gondolatot fogalmazta meg a #metoo mozgalom is, megragadva az alkalmat a nemrég kirobbant botrány nyomán és némileg tovább egyszerűsítve a képletet a következőt tűzte a zászlajára:
Elég volt! Tegye fel jó magasra a kezét minden nő, akit valaha szexuálisan zaklattak, vagy bántalmaztak. Legyen szó egy vetkőztető tekintetről, egy ittasan elejtett de annál inkább inzultáló megszólításról, festőállványról füttyögésről, vagy akár kőkemény fizikai erőszakoskodásról.
Az eredmény még a vártnál is nagyobb aktivitás volt, nők ezrei posztolták az általuk leggyakrabban használt közösségi platformokon, hogy igen, ők is áldozatok. Sokan szörnyülködnek, és meglepetten nyugtázzák, hogy milyen sokan is vannak. Mennyi nő esik a férfiak áldozatául napról napra. Magamat azonban nem sorolnám a meglepettek táborába és ennek két nagyon fontos oka van, amit talán érdekes lehet végiggondolnunk együtt.
- A kritérium nagyon széles. Gyakorlatilag ha csak egy nő nem él üvegbúra alatt a nap 24 órájában, találkozik valamelyik megjelölt esettel. Természetesen pont ez volt a cél, hogy felhívják a figyelmet arra, mennyire beleivódott a hétköznapokba a nők elnyomása az önkényesen meghatározott definíció azonban nagyon tág. Azt akarja sugallni, hogy ha bárki tiszteletlen, az már egyenlő a zaklatással, ami több, mint túlzás. Emellett pedig azt is készpénznek veszi, hogy ilyen esetek kizárólag nőkkel történnek és férfiak az elkövetők, holott ez közel sem ilyen egyszerű.
- Sokan szeretnek túlzásba esni és kisebb konfliktust is óriásinak beállítani. Természetesen lehet, hogy egy jelentéktelennek tűnő eset mély sebet hagyott az illetőben, azonban a világban mindig voltak és mindig is lesznek konfliktusok. Ami az egyik nőnek imponál, a másikat lehet, hogy vérig sérti. Férfi legyen a talpán, aki el tud egyensúlyozni a rendszeresen elvárt macsóság és a tiszteletteljes alázatosság tengelyén. Ahelyett, hogy egymásra mutogatunk, lehet eredményesebb megtanulnunk, hogyan kezeljük a konfliktusokat. Mit kell tenni, ha valaki nem tudja megérteni, hogy a nem az nemet jelent? Vagy hogyan kell kezelni a helyzetet, ha miniszoknyában és kivágott felsőben vagyunk, a segédmunkás meg utánunk füttyent? Lehetne értelmesen elbeszélgetni az illetlen illetővel a témáról, vagy ha értetlen, tovább lehet menni és felnőtt módjára feldolgozni az esetet de egyszerűbb áldozattá válni és szenvedni.
A fenti két okból tehát már vártam, hogy komolyabb aktivitást vonzzon a kezdeményezés, és ez meg is történt. Ennek egyrészt örülök, mert az érzelmi és fizikai bántalmazás egy olyan visszatérő jelenség a társadalomban, amiről nagyon fontos beszélni. Másrészről viszont elszomorít, hogy a témát kisajátították maguknak a nők, és felhasználják arra, hogy az összes férfit beállítsák egy sorba, majd egyenként szépen sorjában megkülönböztető jelet akasszanak rájuk (lásd még: sárga csillag), ami azt mutatja az illető erőszaktevő gazember.
Az ártatlanság védelme
További kellemetlen folyománya a Weinstein-ügynek, hogy több nőnek ez adta meg a kezdőlökést, hogy nyilvánosan is beszéljen a bántalmazása körülményeiről, valamint megvádolja a tettest. Akire azonban ilyen módon rásütötték a billogot az nem fogja többet lemosni magáról, akármilyen erősen is súrolja, mert alaposan beleégett a ráncos bőrébe. Ha valós bűntényről van szó, lesz tárgyalás, majd ítélet, de hacsak nem lesz kifejezetten érdekes az ügy, senki nem fog emlékezni, hogy a férfi bűnös vagy ártatlan.
Abban a pillanatban, amikor a sértett a bíróság helyett egyenesen az újsághoz rohan, a hagyományos jogrend azonnal megfordul. Többé már nem a vádlónak kell bizonyítani, a bűnösséget. A vádlottnak kell bizonyítani az ártatlanságát, ami valljuk be, nem egyszerű ha az egyetlen bizonyíték a sértett szava, illetve néhány közös ismerős szubjektív véleménye. De akkor mit tehet a társadalom az ilyen esetek elkerülésére? Legyen tiszta és átlátható a jogrend. Legyen lefektetve pontosan mi számít bűnténynek és mi az, amit még a sértettnek fel kell tudnia dolgozni. Ez a határ persze a jogban és a társadalmi normák szintjén máshol helyezkedik el, azonban fontos, hogy ezt a két szintet is elkezdjük közelíteni egymáshoz. Legyen ez a társadalmi diskurzus tárgya, hogy hol a határ, és ha meghatároztunk egy észszerű szintet, akkor azt iktassuk törvénybe. Ezen felül legyenek kicsit életrevalóbbak a nők is. Ha a nő úgy érzi, hogy védtelen és kiszolgáltatott, akkor nem kell bárkihez lakásra menni az első randin, ahogyan a védtelen gyermekünket sem engedjük, hogy beszálljon egy ismeretlen ember autójába (legyen az az ismeretlen férfi vagy nő). Persze, sokan erre rásütik, hogy „áldozat hibáztatás” de úgy gondolom kettőn áll a vásár. El kell fogadnunk, hogy a nők fizikai értelemben kiszolgáltatottabbak, és ezen senki nem tud változtatni, ekkor viszont be kell látnunk, hogy egy minimális elővigyázatosság elkerülhetetlen.
Kettőn áll a vásár
Fontos azonban a fizikai erőszaknál is tovább menni, és beszélni az érzelmi bántalmazásról is. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy bizony a nők is jeleskednek benne, még ha ez tabunak is számít. Egyrészt mert ha valaki ezt felemlegeti, akkor rögtön megbélyegzik, hogy relativizálja a nőket ért fizikai erőszakot, másrészt pedig mert a férfiak, mint az erős és sebezhetetlen alfa hímek, nem fognak nyavalyogni azon, hogy egy nő megsértette az érzéseiket. Lehet be sem vallják maguknak, csak csendben rágódnak az eseten. A férfiak sajnos érzelmi intelligencia szintjén általában ellenkező nemű párjuk alatt állnak gyakran nagyságrendekkel alacsonyabban. Ezzel pedig tudatosan vagy tudat alatt a nők is tisztában vannak és ilyen módon szeretik kihasználni az előnyüket.
Hányszor hangzik el a kijelentés, hogy ha ezt vagy azt nem teszed meg értem, akkor te nem is szeretsz igazán? Hogy ha elfelejtetted az évfordulót, akkor nem is vagyok neked fontos. Ha nem emlékszel mit mondtam tegnap, akkor nem is figyelsz rám. Mert soha nem figyelsz rám! Emellett a nők kedvenc kifejezése a „soha” és a „mindig” is rendszeresen előjön az efféle vitákban, ami valljuk be a legritkább esetben igaz, azonban tökéletes arra, hogy egy másik ember érzelmeit megbántsa. Az ilyen eseteknek soha sem lesz jogi következménye, holott szellemileg is meg lehet nyomorítani egy embert kizárólag szavakkal.
A férfiak tehát a fizikai, a nők pedig az érzelmi erőszakban jeleskednek, és ezt kár lenne letagadni. Ha elfogadjuk, hogy mindkettő egyformán káros – márpedig hiszem, hogy igen – akkor ahelyett, hogy az egyik témát kiragadjuk a kontextusból, lehetne harcolni egyetemesen az elnyomás ellen, mindenféle nemi megkülönböztetés nélkül. Emellett pedig lehetne nyíltan beszélni érzelmi és szexuális konfliktusokról. Megértetni egymással, hogy van egy bizonyos szint, amit egészséges magabiztossággal rendelkező egyén fel kell tudjon dolgozni – ha csak nem akarjuk, hogy amerikai mintára a lakosság fele safe-space börtönbe zárja magát.
