- Mi a baj édesem?
- Semmi.
Ismerjük? Volt már benne részünk? Előtted van a hangsúly, és a tekintet, amivel ez a „semmi” mondva van? Amikor a szavain kívül minden porcikájával azt mondja, hogy baj van, de ha erre rámutatsz, felháborodik? Az, ahogy ilyenkor egy viharverte sziklán térdre borulsz, és az égre nézve ordítod, hogy „OOOODIN! MIÉRT TESZED EZT VELEM!?”? És az, hogy belegondolsz, hogy biztos-e, hogy nehéz lenne megoldani, hogy a saját nemedhez vonzódj? És az megvan, hogy te egyből nemeket is társítottál a fent elhangzott mondatok mögé, pedig egy szóval sem utaltam erre?
Nyilván.
A passzív agresszió a nők legkegyetlenebb, legalattomosabb és leghaszontalanabb módszere a konfliktusok kezelésére (tudom, hogy ezt férfiak is csinálják, de most nem leszek PC, ez 95%-ban nőkre jellemző). A probléma nem derül ki belőle, viszont egyidejűleg jelzed azt, hogy van, és azt is, hogy az illető vagy megtanul a fejedben olvasni, vagy végig gondolja az elmúlt 25 évének minden kétes kimenetelű pillanatát, amelyik magában hordozza a másik megsértődésére okot szolgáltatás veszélyét, akár 1%-os valószínűséggel is. Mindenki tudja, hogy ez a módszer egyszerűen nem működik. Sosem működött, sosem fog. A miértjének számtalan oka van, a legközkeletűbb a nők körében a „mert a férfiak hülyék”. Valójában ennél valamivel árnyaltabb az ok, de ha ezt leírnám szexista lennék azonnal, és a teljes baloldal kirekesztene, de minimum elhatárolódna. Ha eddig még nem tették meg. De. Mégis leírom, úgyhogy aki könnyen nem ül le másokkal egy asztalhoz, az most ne figyeljen. (Azért, mert a férfi és a női alapvető működés biológiailag más.)
Az viszont szerintem nem kell, hogy velem egy levegő nem szívására okot adjon, hogy megvizsgáljam, miért csinálják ezt a nők, miközben tudják, hogy nem eredményes a módszer. Ugyanis egy bizonyos szintig szerintem a nők nem is hibásak ezért. Szerintem szimplán arról van szó, hogy a nők nem tanulnak meg konfliktust kezelni.
Gondoljunk bele.
Ha egy fiú egy iskolában szín ötös, de a magatartás hármas, az teljesen normális. „Persze, hogy hármas, hát fiú. Ez a természetes”. Ha egy fiú pszichopátiás módon mindenféle tárgyakkal baszkodja be társai fejét, veri szét őket a legpitiánerebb összetűzések nyomán, évekre keseríti meg diáktársai mindennapjait, a jól ismert infernális gyermeki gonoszsággal, arra annyit mondunk legyintve: jó, hát fiú. Inkább ilyen legyen, mint valami nyámnyila.
És a lányok?
Mi történik, ha egy lánynak hármas a magatartása? Vagy ha csúnyán beszél? Vagy ha verekszik? Hányszor hangozhat el a „lány létére...” kezdetű mondat, mielőtt végleg ráragad a fiús lány bélyeg?
Tény, hogy ilyen szempontból a lányoknak egy sokkal keményebb út az általános iskola, mint a fiúknak. Egy fiúnak nem kell önkontrollt gyakorolnia, és ő ettől lesz önazonos, míg a lányoknak az árulkodás és lefojtás marad az összes önazonos eszköze. Egy fiú mire felnőtt férfi lesz, annyi konfliktust oldott már meg jól vagy rosszul, hogy önkéntelenül is gyakorlatra tesz szert. Ezért ha a munkahelyén atrocitás éri, nem fog nehezére esni megmondani a másiknak, hogy légyszi ezt így többet ne. Míg a lányok mire felnőtt nők lesznek, egyáltalán nem szereznek használható tapasztalatot ilyen téren, ráadásul egy elképesztő adag frusztráció is lerakódik a probléma legalsó rétegeire. Az agresszió sokkal nagyobb, mint egy férfiban, a düh és a felszarvazottság is, viszont nem tudja, hogy adhatná ki nőiesen, ezért marad az, hogy nem adja ki, de tehetetlenségében jelzi, hogy ettől még a probléma ott nyugszik. Csak nem hozhatom fel, ezért leszel szíves lemenni érte. Miért? Mert neki nem volt szabad, ezért nincs benne tapasztalata. Elvárjuk, hogy nyugodt maradjon egy olyan helyzetben, amiben mi évekkel ezelőtt egy fekete pont terhe mellett verdestük ki egymás fogát. Mert fiúk voltunk, és bár nem volt szabad, de ha előfordult, legitim és adekvát volt. Majd addig csináltuk, amíg rájöttünk, hogy ez nem jó. Sem kapni, sem adni, mert bár a gyermek bűntelen, egy egészséges felnőtt psziché nem tudja kezelni a másoknak történő szándékos ártást. Addig oldottunk meg rosszul konfliktusokat, hogy kínunkban megtanultuk jól megoldani őket, adott esetben átsiklani fölöttük. Ez így nem helyes. Ne várjunk el a lányoktól sem olyan viselkedést, amit aztán helytelenítünk, amikor nők lesznek.
Hogy mit tehetünk ezzel?
Első lépésként felejtsük el azt, hogy a gyerekekbe felnőtt sztereotípiákat akarunk belenevelni. Nevezetesen, hogy minden lány legyen finom úrihölgy, és minden fiú legyen apa világbajnok háborús hős csibésze. Felejtsük el. Ha egy lány verekszik, ne azt mondjuk neki, hogy ez azért nem helyes, mert neki nem heréi vannak, hanem petefészke, hanem azt, hogy ez nem helyes, mert nem szabad bántani a másikat, mert nem megoldás semmire.
Második lépés gyanánt király lenne, ha Magyarországon is megvetné a lábát a pszichoterápia intézménye, ahol le lehet vetkőzni ezeket a gátlásokat a sérült egyéneknek.
A harmadik lépés pedig, hogy gondolkodjunk logikusan. Melyik fiú szereti az olyan lányokat, akikkel lehet hülyéskedni, vagy sosem sértődik meg és kezd el hisztizni? Mindegyik. Melyik apa akarja, hogy a lánya boldog és kiegyensúlyozott legyen? Mindegyik. Melyik anya akarja, hogy a lánya egy két lábon járó idegösszeroppanás legyen? Egyik sem. Akkor miért teszünk meg mindent már gyermekkorban, hogy ezek ellenkezőit érjük el?
Igen, valóban idegesítőek a nők ezekben a helyzetekben, de két tényt meg kell jegyezni. A férfiakra vonatkozóan azt, hogy mindenképpen próbálja elérni, hogy az illető nő ismerőse ne érezze azt mellette, hogy le kell fojtania a problémáit. A nőkre vonatkozóan pedig azt, hogy bár kétségtelenül szomorú, és érthető, hogy miért viselkednek így, de felnőtt korban az önfejlesztés és a viselkedésünkért való felelősségvállalás csak minket jellemez és köt, senki mást.
