Gyakran hallani az agyonismételt közhelyeket, hogy a papáék még egész nap „fodbaloztak”, miután „elkérték a focit” a dédimamától, vagy egész nap bandáztak a lakótelepnél, ami akkoriban épült, és hogy a Petőfi utcaiak nem mehettek át csak úgy a Bocskay utcán, mert a Bocskay utcai gyerekek nagyon kemény bandába tömörültek. Gyakran halljuk apáinktól, hogy bunkert építettek egész nap, meg a Metallicás haverjaikkal elverték a Depeche Mode-osokat; vagy akár huszonéves kortársainktól, hogy mi legalább még egész nap bandáztunk az utcán, Sony Ericsson Walkman mobilról hallgattuk Rihannától az Umbrellát vagy Bárány Attila aktuális pofázásait külföldi előadók kültelki veretőseire, ma meg már mindenkinek szar a gyerekkora.
Meggyőződésem, hogy mióta élünk, minden generáció lesajnálta az utána következőt, és mindig is azt gondolta, hogy övék az utolsó jó generáció, és utánuk kezdődött a végromlás.
De akkor hogy lehet az, hogy mióta világ a világ, minden felnőtt szívesen sztorizgat a régi haverokkal a gyerekkorról? Hogy lehet az, hogy a papának a horgászás ugyanannyira jó emlék, mint apának a diszkók előtti pofozkodás, vagy nekünk a játszótéren alkoholizálás péntek este, vagy a mostani tizenéveseknek lesz a suli utáni betépés?
Ha minden gyerekkor rosszabb, mint az előző generáció gyerekkora, akkor miért ugyanolyan boldogan mesél róla mindenki?
Véleményem szerint ennek két oka van.
Az egyik az az, hogy ez a téma a "régen minden jobb volt" elgondolás kistestvére. Itt is arról van szó, hogy muszáj egy eredendő kiválasztottságot éreznünk, muszáj felsőbbrendűnek lennünk másoknál, csak itt éppen nem nemzetiségi alapon nyugszik ez az érzet, mint a zsidóknál, nem biológiai alapon, mint a náciknál, nem a vérünk jogán, mint a feudalizmus korában, hanem szimplán azon a tényen, hogy előbb születtünk. Ez ugyanaz a műfaj, mint amikor egy cikkhez te kommenteled oda először, hogy "Első!". Nem vagy jobb, nem vagy gyorsabb, csak előbb voltál ott. Így alakult. Ez így pontos: ugyanannyira hatalmaz fel TÉNYLEGES felsőbbrendűséggel az előbb való születés, mint amennyire érvényesebb és tartalmilag minőségibb az a komment, hogy "Első!", mint bármelyik utána következő.
A másik ok a szentimentalizmus meglepően rugalmas értelmezése. Egyfelől van a saját szentimentalizmusunk, ami ugye édes nosztalgia, memoár egy szebb korból, egy jobb korból, olyan tanítások hordozása, amit a maiak már nem is értenének. Mennyivel jobb mese volt a Pokémon, mint a mai mesék. Másfelől van a mások szentimentalizmusa, amiről viszont általában meggyőződésünk, hogy blődség. Szimpla begyöpösödöttség. Amikor a másik azt mondja, hogy hú, de jó volt, amikor tizenévesen a haverokkal WoW-oztunk sokszor egy hét alatt összesen 14 órát aludva, az milyen hülyeség már, meg szegény, neki csak ez van, mert ilyen silány, tartalmatlan gyerekkora volt. De ha én azt mondom, hogy de jó volt rohangálni a napsütésben a tarlón, az persze egyből jobb. Ebben persze benne van a technológiától és annak rohamosan növekvő ütemű fejlődésétől való félelem is, de a gyökere szerintem nem ez.
Kérdem én, egész nap sorozatot nézni otthon miért rosszabb kultúrahordozás, mint az egyik bokorban bunkert építőknek összeverekedni a másik bokorban bunkert építőkkel? Miért tanulunk sokkal kevesebbet azzal, ha egész hétvégén ki sem megyünk a lakásból, és Black Mirrort, vagy Breaking Badet nézünk, vagy Fifázunk, vagy tudomisénmivel játszunk a számítógépen, mint azzal, ha kint rohangálunk a napon a többi gyerekkel? Miért rosszabb, ha egész nap Akkezdet Phiait hallgatok, ami ugye "mi ez a hülye majomzene?", mint egész nap mondjuk Beatricét hallgatni? Pontosan ezért. Mert amikor mi nosztalgiázunk, az édes, amikor más, az meg tartalmatlan. Ennek nincs több oka, ebben nincs több. Az egyik rólunk szól, míg a másik másokról, ezért az egyik jó, a másik rossz. Kivéve, ha a másiké ugyanarról szól, mint a miénk.
A számítógépes játékok sosem voltak az én világom, sosem szippantott be egyik sem, és azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, egy huzamban négy óránál többet sosem játszottam semmivel, mert addigra már halálra untam magam. Más kérdés, hogy filmezéssel és sorozatozással már töltöttem el egyhuzamban akár 16 órát is. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy nem az határozza meg, hogy melyik tevékenység magasabb minőségű, és melyik tevékenység hitványabb, hogy melyik volt előbb, illetve melyiket csinálták régebben, hanem az, hogy azt hogyan tudod integrálni a személyiségedbe. És ez oda-vissza működik. Hidd el, ha a nagyapád ugyanazokkal az adottságokkal született volna, de nem 1945-ben, hanem 1999-ben, akkor ő is élvezné a Fifát, és ha te nem 2000-ben születsz, hanem 1950-ben, akkor ugyanúgy élvezted volna a bunkerépítést. Mert az ember így működik. Bármi, amit örömszerzés céljából csinál, integrálható a személyiségébe, és a tudatalattija mindent meg is fog tenni, hogy integrálja azt. Az emberi lélek mindenben keresi a jót, a szépet, a boldogítót, ezért fordulhat elő, hogy a börtönlakók is mesélnek vicceket egymásnak, és az is, hogy akkor is átlépték a pocsolyákat az emberek, ha épp a bitófájuk felé sétáltak. Mert ez tudat alatt van, ezt olyan részeink végzik, amiket nem látunk. A lélek, a szellem, a tudatalatti.
Hidd el, nem kell, hogy megértsd, hogy másoknak valami miért okoz örömet, miért teszi boldoggá, amikor téged az nem tenne. Nem kell, hogy összehasonlítsátok, versenyeztessétek a boldogságotokat, mert ez rohadtul nem objektív. Nincs egy viszonyrendszer, ami meghatározza, hogy melyik hány pontot ér. Ha valaki más is boldog, különösen egy olyan dolog hatására, amit te nem értesz, az nem rosszabb, mint a tiéd, és nem kell bizonygatnod, hogy a tiéd jobb, mert hidd el: a tiéd sem rosszabb, mint másoké.
Amint ezt elfogadod, elkezded meglátni a szépséget, és a királyságot mások sztorijaiban is, és garantáltan egy sokkal színesebb, tágabb, és itt már TÉNYLEGESEN több értékkel bíró világod lesz.
