Ezt a történetet nem azért írom le, hogy az áldozat szerepében tetszelegjek. Én már megbocsátottam a saját lelkem békéje érdekében, a többi a bűnös(ök) dolga. Csak azért írom le, mert ha már egyetlen gyanútlan, kedves, jóhiszemű társam is tanul az esetből, akkor már volt értelme annak, hogy velem megesett. Már nem érzek szégyent, immáron büszkén vállalom, hogy velem is megesett, ami társaimmal is megesik nap, mint nap, viszont fel tudtam állni, és ki tudtam mondani: Dávid, ezért nem te vagy a felelős, és igenis megérdemled, hogy boldog legyél.
Egy átlagos, szürke csütörtök délután volt. A levegőben nem is lehetett érezni a rossz szándék szúrós szagát. Milyen érdekes, hogy néha már a nap elején érezzük, hogy valami monumentális fog történni, néha pedig teljesen átlagos napnak indul, és mégis, az a nap az egész életemet megváltoztatta. Ha visszamehetnék, talán gyanakodva tekintenék arra a vészjósló közönyre, ami az egész napot belengte. Bárcsak visszamehetnék...
De sajnos az élet nem így megy.
Felkeltem reggel, letusoltam, elkészültem, és munkába indulás előtt megvakartam a kiskutyám hasát - ahogy mindig is teszem reggelenként. A munkahelyemen minden ugyanúgy ment, ahogy máskor, így a munkaidőm lejártával gyanútlanul kisétáltam az épületből, és gyors, sietős léptekkel haladtam a buszmegálló felé. Ha tudtam volna, hogy, mifelé sietek, ó Istenem! De nem tudtam. Ezért belesétáltam a végzetembe.
Az eső zuhogott, így leültem a fedett buszmegálló padjára. Ekkor tekintetem jobbra tévedt. Éreztétek már azt, amikor egy másodperc alatt megsemmisítő, letaglózó, szinte sokkoló félelem lesz úrrá rajtatok? Sajnos talán többen vagytok, mint bárki tudná. Akkor tudjátok miről beszélek. Ezt éreztem, amikor megláttam.
A buszmegálló hirdetőtáblájáról egy nő nézett rám. Egy nő, aki egyetlen szál bugyiban és melltartóban volt. Az arcomba tolta az undorító szexuális feszültségeit, és a szúrós tekintete belémhatolt. Sosem fogom elfelejteni azt a nézést. Azt éreztette velem a legkisebb bűntudat nélkül, hogy igényt tart a spermiumjaimra, hogy gyereket szülhessen belőle, és felélje az összes tartalékomat és forrásomat. Mindezt a megkérdezésem nélkül. Azt éreztette, hogy azok voltaképpen nem is az én ivarsejtjeim, hanem az övéi, én csak a szánalmas, gyenge hordozó vagyok. Mindezt nem is titkolván, mint említettem, szinte teljesen csupasz volt. A plakát persze, hogy törvényes maradhasson azt az álságos képet mutatta, hogy ez egy fehérnemű reklám, de tudtam, és látszott, hogy ez miről szól valójában. Le akarták nyomni a torkomon, és gyanútlan férfitársaim torkán, hogy ez normális. Hogy fogadd el a szerepet, miszerint neked a spermiumjaid és a gyerekneveléshez szükséges forrásaid fontosak csak, és mint ilyenek, köztulajdon mindkettő, amivel nem te rendelkezel. Ekkor megértettem...
Egy olyan világban élünk, ahol minden, de tényleg, minden oda fut ki, hogy ezt legitimálja. Hogy ezt az undorító, állati ösztönt a nőknek ne kelljen féken tartaniuk.
A képről az az állat továbbra is rám bámult, én pedig minden másodperccel kevésbé éreztem magam embernek. Választhattam: várok még 3 percet a buszra, amiben minden másodperc egy örökkévalóság lesz, vagy elfutok, a zuhogó esőn keresztül. Saját maradék önbecsülésem megőrzésének reményében elfutottam. Ahogy csak a lábam bírta. Sokan talán értetlenül néztek rám, de nem érdekelt. Futottam, minél messzebb a szégyentől, bár tudtam, ezt az eső sem moshatja le rólam. Egyszercsak előtört belőlem minden emlék. Mint aki amnéziából ébred, másodpercenként több száz eset jutott eszembe, amikor nők ennek az erőszaknak valamelyik stádiumát kényszerítették rám. Amikor a munkatársnőim babás képeket nézegetek előttem az interneten, vicceket meséltek a szegény, elesett, megkeseredett családos férfiakról, a sok nő, akik esetleges nevekről beszéltek, amit adnának jövendőbeli gyerekei(n)knek, ahogy csábosan mosolyognak, ahogy megkérdezik, hogy áll nekik az a ruha, vagy ahogyan a családi állapotomról érdeklődtek. Átlagosan naponta többször ért utódnemzési-zaklatás, és eddig mit sem törődtem vele. Bár mindig éreztem, hogy ez nem helyes, de valahogy minden alkalommal elhitettem magammal, hogy ez így természetes. A férfiak gyereket csinálnak a nőnek. Persze, de arról senki sem szólt, ez úgy fog menni, mintha húspiacon válogatnának...
És minden nap, férfitársaim tömkelege van kitéve ugyanennek a megaláztatásnak, tárgyiasításnak, erőszaknak...
Ekkor jutott eszembe: Engem már ért ilyen jellegű erőszak!
Pár éve egy házibulin sajnos túlbecsültem a határaimat, és bár valóban nem ittam sokat, de sajnos az is megütött. Nem szoktam ilyen bután és felelőtlenül viselkedni, de úgy éreztem, egyszer én is megtehetem, hogy elengedem magam. Hiba volt. Egy lány, aki az este folyamán végig kedves volt velem, elhitette velem, hogy nincsenek hátsó szándékai, ezért lefeküdtünk. Csak utólag tudtam meg, hogy természetesen szándékosan nem használt fogamzásgátlót, esemény utáni tabletta sem volt nála, és a spirálról hallani sem akart soha, mondván, azzal nem érzi magát nőnek. Akkor este megtörtént: megszerezte az ivarsejtjeimet, és csak a sors játékának végkimenetelén múlt, hogy végül nem szipolyozta ki minden ártatlanságomat, hogy a rabjává tegyen - mind fizikai, mind szellemi, mind lelki értelemben.
Egyre mélyebbre merültem a kétségbeesettség mocsarában, közben egyre messzebb futottam megaláztatásom tetthelyétől. Gondolataim oly kuszán kergették egymást a fejemben, hogy észre sem vettem azt az egy kiálló térkövet, amiben megbotlottam. Egyrészt szerencsém volt, mivel puha gyepen landoltam, másrészt nagyon nem, mert két, fiatal, kihívóan felöltözött nő állt előttem. A küllemük a lehető legtipikusabb volt: ravaszul kilesték a már régóta létező pszichológiai kutatások eredményeit, és a férfiak számára evolúciós pszichológiát tekintve előnyös öltözetben, sminkben jelentek meg. Bármikor máskor talán tetszett volna, de ezúttal átláttam a szitán. Elképesztően elöntött a harag. A pszichológusok, akik az emberek segítségére esküdtek fel, a férfiak ellen fordultak, és a tudatalattinkat árusították ki a nők számára, hogy manipulálhatóbbak legyünk számukra.
Az egyik nő a kezét nyújtotta felém, eljátszva, hogy segíteni akar felállni, de tudtam, hogy miről van szó valójában. Az anyai gondoskodást akarta elmímelni, ezzel is rokonszenvet éreztetni bennem. Ismét az agyammal akarnak játszani! Dühösen, a félelemtől könnyeimben fulladozva ellöktem a kezét, felálltam, és hazáig meg sem terveztem állni. A nők úgy néztek rám, mint valami hisztériás őrültre, pusztán azért, mert nem sétáltam bele a csapdájukba. Én lettem az, aki szembe megy a forgalommal, mert nem fogadom el testem és önbecslésem felparcellázását, és használati tárgyi mivoltát.
Amikor hazaértem, még mindig zokogtam. Egyszerűen nem akart végetérni a rémálom, és rá kellett eszmélnem, hogy már nem is fog. Az egész életemet ebben éltem le, és nem vagyok ezzel egyedül. Azóta sem felejtettem el azt a napot, és az aljas és undorító reklámok minden nap eszembejuttatják, milyen állati világban is élünk.
Férfitársaim! Ne féljetek ti is megvallani, hogy veletek is történt már hasonló, hiszen mindnyájunkkal minden nap megtörténik a borzalom. És bárhová is menekülnénk leigázottságunkkor, mindenhol csak áldozathibáztatás és közöny fogad minket, mintha ez normális lenne. Mintha valóban csak hús és sperma lennénk. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a hiba nem bennetek van, fivéreim, hanem mindazokban, akik azt gondolják, több joguk van a saját testünkhöz, önmagunknak. Valljátok be ti is, hogy ezzel erőt adjatok másoknak, és ne meneküljetek Stockholm-szindrómába, fivéreim!
Hiszem, hogy együtt képesek vagyunk leküzdeni ezt az elnyomó, erőszakos rezsimet, és felszámolni a 21. században folyó nemi alapon történő holokausztot!
