De nem a szentimentális, és nem is a hedonista értelemben. A zene valami olyasmi, ami nem emberi, de mégis az. Nem emberi, nem természetszerű, mert annyira irracionális, logikátlan, és nem leírható algoritmus. Megírhatod a tökéletes kottát, eljátszhatod akárhányszor, de sosem lesz kétszer ugyanolyan, mert aki előadja sem ugyanaz az ember már a két pillanatban. Ettől emberi. Valami, amit a tévedés, és az, hogy néha nem tökéletes, több mint tökéletessé tesz, és a felfoghatatlan, hogy ezt nem tudjuk irányítani és befolyásolni sem. Ugyanaz a dal két különböző pillanatban, két különböző embernek teljesen másik síkon történik. Mondják, hogy a zene matematika, ami tudományos értelemben elvileg igaz. Le van írva, hogy hogyan kell elénekelni, eljátszani, eldobolni, milyen ütemben, és ez mind valóban matematika. Aztán ezt megfogja egy ember, előadás közben eltér a tökéletestől, ergo hibázik, és a zene kilép a matematikából, az anyagi világból, és valami emberfelettivé válik. Ettől mégsem emberi. Mert több annál. Aki hisz Istenben, annak isteni, és én ezt nevezem Isteni ihletettségnek, aki nem hisz, annak meg emszercénégyzet vagy amit akartok, és abból lép ki, és válik értelmezhetetlenné a zene. Így nem emberi, illetve nem e világi.
A zene ugyanakkor káosz. Nem válogat, rendszer nélkül szórja a hozzá való tehetséget. Nincsenek előtte rétegek, rendszerek, korlátok, vagy igazság, olyan értelemben, hogy ki érdemli meg, és ki nem. Van aki egy életet áldoz rá, vagy többet is, és mindent, de mindent alárendel a zenének, és az alázatnak. De talán sosem lesz az elég, mert egy lusta tehetség három másodperc alatt lesöpör mindent az asztalról amit más egy élet munkájával tett oda. Mint Hektor, és Achilleus. Hektor a legtöbb volt ami emberi szinten elérhető volt, de az első pillanattól esélye sem lehetett Achilleus ellen, aki az "Istenek kegyeltje" volt. Van olyan, hogy valakinek mindene megvan az életben, nem lenne szüksége a sztárságból adódó anyagi javakra, de a tehetsége egyszerűen annyi embert vonz be, hogy elkerülhetetlen a híresség. Van olyan, hogy valakinek a zene jelent mindent, de egyszerűen sosem lesz hozzá annyi tehetsége, hogy olyan szinten művelje, ahogyan szeretné. A zenében nincs erkölcs, nincs jó és rossz, mégis, olyan mélyen lakozik az emberben, hogy talán sosem fogunk lelátni odáig.
A zene ettől mágia. Valami, amit semennyire sem fogunk fel, semennyire sem tudjuk kielemezni, vagy megfejteni, de úgy tudunk bánni vele, mintha csak arra születtünk volna. Méghozzá annyiféleképp, ahányan valaha is hozzányúltak. A libabőr, a torokban dobogó szív, a nyakadon lüktető ér, a könnyek, amiket a szemedbe szőhet egy-egy dal. Még akkor is, ha ezerszer hallottad, és tudod mi fog történni, mégsem tudsz tenni ellene semmit...
Meg tudod mondani, hogy ha édesanyád almáspitét süt, az illatot hol érzed. Az orroddal. Nyilván. Tudod, hogy middel érzed az ízét. A száddal, nyilván. De nem tudod megmondani, hogy hol érzed azt, hogy milyen érzés hosszú hetek, hónapok, évek után mégegyszer, újra beleharapni az édesanyád almáspitéjébe, amit neked sütött. Tudod, hogy milyen érzés, de hogy mivel érzed azt, azt nem. A zene is ilyen. Vannak zenék, amik kellemesek a fülnek. Tudod, hogy a füleddel hallod. De azt, hogy amit érzel, miközben hallgatod, azt mivel érzed, azt nem. A szíveddel? Olcsó közhely. Az agyaddal? A biológia szerint igen, de mind tudjuk, hogy valójában nem. A lelkeddel? Talán. De az meg nem annyira leírható. Próbálok nem pátosszal beszélni erről, de nehéz, mivel a zene tényleg valami olyasmi, amiről érezzük, hogy bizonyíték arra, hogy van valami az anyagi világon kívül/túl is. Talán mágia...
