„Én nem nézek tévét, nincs is tévém. Néha másnál hallom ezeket a neveket, hogy Alekosz, de fogalmam sincs ki az, csak azt tudom, hogy valami celeb, és amíg volt tévém addig is csak a spektrumot meg a többi ismeretterjesztőt néztem, de már azok sem a régiek, mindent tudok már, ami bennük van. Inkább én válogatom meg, milyen kultúrát fogyasztok, és nem mérgezem az agyam ezzel a sok szarral…”
Hányunknak van hány ilyen ismerőse? Hányszor olvastuk, hallottuk már ezt? Volt azért példa rá, nem? És mit gondolunk róla?
Tény, hogy elképesztően jó lenne, ha kicsit tudatosabb és igényesebb kultúrafogyasztás zajlana a világban. Elképesztően boldog lennék, ha többen ismernék Pintér Béla, vagy Bereményi Géza műveit, de legalább nevét, mint VV Aurélióét és Mr Bustáét (jó-jó, tudom, csak nem bírom elviselni, hogy elmondja az igazságot…). Tény, hogy nem szeretem, hogy valóság-show-k, igénytelen tehetségkutatók és realitynek álcázott telenovellák töltik ki a főműsoridőt, és a zenecsatornákon a Wellhello és a Halottpénz diktál. Nem szeretem az igénytelen, érvénytelen, hiteltelen, kamu, és demagóg cukormázas szarokat. De erre valóban az a megoldás, hogy nem nézünk oda, és leszarjuk, ha más igen?
Mély meggyőződésem, hogy aki a cikk elején található álláspontot demózza folyamatosan, azok (elképesztően naiv jóindulattal) háromnegyede igazából néz tévét, de legalábbis fogyaszt valamilyen kulturális szemetet, csak egyszerűen pózol ezzel. Átlagosan hárompercenként felhozza, hogy nem ismeri ezeket a neveket, de nyugi, nem néz le amiért te ilyen hitvány vagy. A többi elvtárs között szerintem nagyjából 20% az, aki valóban nem néz, de csak azért, hogy ezzel pózolhasson, és körülbelül 5% az, aki rendszeresen, következetesen és tervezetten fogyaszt kultúrát, csak éppen nem a kereskedelmi csatornák szennyvízéből, hanem magának keresi fel ezeket a forrásokat.
A kérdés továbbra is az: ez a legadekvátabb módja a kultúra gyártása és minőségellenőrzése fölötti hatalomátvételnek? Mert szerintem nagyon nem. A fenti hozzáállás azt közli, hogy elég, ha én egyénileg nem élek ezekkel a mérgekkel (már ha tényleg nem). Elég, ha én rájöttem, hogy nincs erre szükségem, sőt, egyenesen kártékony. Elég, ha ÉN jól járok. Elég, ha ÉN (meg esetleg a hat haverom) tudjuk a frankót. ÉN ÉN ÉN ÉN ÉN ÉN. Csak én. Had ne kelljen már más miatt aggódnom. Had ne kelljen már megnevelnem másokat, ha már az anyja nem tudta. Nyilvánvalóan azért nézi azt a sok szart, mert fogalma sincs arról, hogy mi az a kultúra. Hát honnan is lenne. Hiszen annyival okosabb és több vagyok nála. Ez a gondolatmenet nagyon rokonlélek az „aki hülye haljon meg” nézettel, amit nagyon gyakran hallani kőbányai italmérések pultjánál a csapolt ászok és a gyomorkeserű között. Aki ezt hirdeti, az önként vallja meg a saját önző kárörvendését, amivel máris látjuk, hogy a világon semmivel sem különb azoknál, akik VV Krisztofelt tartják követendő példának, ugyanis ugyanannyira mélyen alálőttek, amikor megpróbálták meghatározni, hogy mi is az a kultúra.
Az ugyanis nem áll meg ott, hogy TE nem nézel Auréliót csak Spektrumon a raktárháborúkat és a hangyákról szóló ismeretterjesztőt. Az nem áll meg ott, hogy te egyedül elolvasol egy Dan Brown könyvet. Az nem áll meg ott, hogy egyszer voltál színházban, vagy retró moziban. Amíg a kultúrafogyasztás megáll az egyén színterén, az nem kultúra. A kultúrára ugyanis - bár nincsen rá egységes definíció – mindenképpen valami, ami szociális. Valami, ami egységes, és valami, ami az egyén fölött áll. Éppen ezért nem is tévedhetnél nagyobbat, nem is érthetnéd félre jobban a kultúra jelentését, szellemiségét, amikor úgy döntesz, te egyedül kívánsz részt venni benne, és nem érdekel, hogy ki mennyire áll távol tőle. Ugyanis a kultúra emellett felelősség is.
Felelősségvállalás. Meggyőződésem, hogy ha valaki legyárt valamit, ami a kultúra része lesz, az onnantól nem az övé. És itt most nem a jogdíjakról, és hasonló kreált fogalmakról beszélek, hanem a kollektív tudatról és tudattalanról. Úgy gondolom, hogy minden, amit valami megkreál, megalkot, az egy olyan közös forrásból, közös tárhelyről lett lehívva, ami mindenkié. Az alkotók nem teremtők, csupán csatorna, aminek a fontosságát bár nem lehet elvitatni, de nem szabad egyéni tulajdonként tekinteni. Ez durvának hangzik? Akkor gondolj bele. Mit érne a világban az Ember tragédiája című könyv, ha sosem olvasta volna senki? Ugyanannyit érne? És a Keresztapa? Mit érne a film, ha sosem látta volna senki? A kultúra nem azért van, hogy megtartsuk magunknak, hanem azért, hogy közkincs legyen. Ezért felelősségvállalás.
Azt hiszed, neked nincs felelősséged az iránt, ami a TV-ben megy? Azt hiszed, neked nem bizonyítványod az, hogy tizenévesek pörgetik a faszukat élő adásban? Azt hiszed, téged ez nem jellemez? Akkor rossz hírem van. Mert ha egyáltalán nem nézed, és nem követed, akkor is neked szánják. Ennyire tartják a kulturális igényeidet. Nem, nem csak a szomszéd hülyegyerekét, a tiédet is. Nem ez a szinted? Az a te bajod. Ők ezt fogják neked gyártani, te pedig, ha ezzel nem vagy megelégedve, akkor mars a föld alá, és lehet nekiállni torrentezni, meg undergroundban kultúrát fogyasztani, mert a mainstreem nem fog neked gesztusokat tenni.
Jó ez így?
Azt nem tehetjük meg, hogy bizonyos tartalmakat letiltunk, vagy eltiltunk embereket tőle, mert az ilyen alapon történő könyvégetés nem biztos, hogy különb lenne, mint bármelyik totalitárius diktatúrában lévő. Mi az, amit viszont megtehetünk? Az, hogy megköveteljük a minőségi és érvényes tartalmakat. Hogy megvédjük - szerinted buta, szerintem csak simán kevésbé szerencsés – társainkat, és kiharcoljuk, hogy igenis vegyenek minket komolyan. Ha beleállsz ebbe a harcba, kevés szövetségesed lesz, az tény. A legtöbben, akik védelmére felállsz pedig támadni fognak a véleményed és az elveid miatt. De EZ már valós kultúra. Az, hogy eljátszod, hogy kiiratkozol a társadalomból, csupán alternyák pózerkedés. Az, hogy teszel az ellen, hogy senki ne érezze azt, hogy ki kell iratkoznia, na, az valódi érték.
