Hiába nagy a szád, ha nem nyitod ki. Vagy ha kinyitod, csak sosem a megfelelő helyen. Manapság kétségkívül sokkal közkedveltebb attribútum az úgy nevezett „nagy száj”, mint a szerényebb, kevésbé közlékeny, introvertált személyiségjegyek. Gyakran használjuk elismerő csettintéssel a közhelyeket, miszerint „ami a szívén az a száján”, vagy „inkább utáljanak az igazságért, mint szeressenek a hazugságért”, illetve a közhelyek koronahercege, az „önmagamat adom, aki szeret az így szeret”. Mindegyik arra aspirál, hogy soha, semmilyen körülmények között se kényszerítsd magad önkontrollra, ne pazarold az energiáidat mérlegelésre, ne gondold át a dolgokat, érzelemből, azonnal, bármiféle rációt és logikát nélkülözve cselekedj, mert akkor vagy önmagad. E mellet figyeljünk meg egy másik, ezzel némi rokoni kapcsolatot mutató attitűdöt, ami általában abban manifesztálódik, hogy valakit „nem érdekel a politika”, „nem kell minden mögött mély értelmet keresni” és „nem csak az lehet jó film, amin el kell gondolkozni”. Érdemes megvizsgálni, hogy mi történik akkor, amikor a két attitűd találkozik. Nem lesz nehéz vizsgálandó anyagot találni, elég körülnézni, mondjuk bárhol. A Facebookon, a Youtube-on, a romkocsmákban, az iskolákban, vagy akár a Deák-téren. Akárhol. Mindenki meg akarja mondani a frankót, össze akarja foglalni a világot fél mondattal, de érdemi vitát, vagy beszédet folytatni olyan dologról, aminek VALÓBAN tétje van, senki nem szeret. De legalábbis a nagyon nagy többség nem hajlandó.
Hedonizmusnak hazudott lustaságból emberek százezrei, milliói nem hajlandóak semmit sem tenni azért, hogy jobb körülmények legyenek, de mindenki Dániát vagy Amerikát akar látni, ha körbenéz az országban. De ha még mélyebbre ásunk, lehet, hogy nem is a lustaság a fűtőanyaga ennek a kényelmes, meleg, belülről bezárt szobának, amiből nem vagyunk hajlandóak kijönni. Lehet, hogy azt hisszük, nekünk nem szabad? Lehet, hogy egy több évtizeden át tartó politikai vezetés elhitette az emberekkel, hogy a gondolkodás, elmélkedés, és vitatkozás a szellemi elit kiváltsága, a proletár maradjon a krumplistésztánál, és Sas Józsefnél? Lehet, hogy ezért van az, hogy nem tudunk vitatkozni, mert akárhányszor megpróbáljuk, vagy veszekedés, vagy a másik kizárására törekvő verseny lesz belőle? Lehet, hogy ezért nem vagyunk hajlandóak olyan szinten sem megérteni politikai alapfogalmakat, ahogyan a szociálisan fejlettebb országokban már 14-15 éves gyerekek már igen? Lehet, hogy ezért szarunk bele magasról az oktatási rendszerbe, mert szégyelljük, hogy mennyi csontváz van a szekrényben e téren is?
Tény, hogy amiről nem beszélünk, az felejtésbe merül. De mi van azzal, ami a mindennapi életünk része, mégsem beszélünk róla? Megpróbálunk elfelejteni valamit, amivel minden egyes nap szembetaláljuk magunkat? Igen. Ezt csináljuk. Látjuk, hogy apánk belerokkan a felvett hitelekbe, az adóterhekbe, kidolgozza a belét, anyánk a testvéreink és a mi felnevelésünk mellett nem tudott egy olyan szakmát kitanulni, amiben boldogan dolgozna, látjuk, hogy nagyszüleink visszasírják Kádárt, látjuk, ahogy a kisebb testvéreink, gyerekeink vonata megállíthatatlanul és teljes gőzzel robog afelé a szakadék felé, amit mindannyian látunk, de minden nap megpróbáljuk nem észrevenni. Látjuk, hogy belerokkannak ebbe a több évtizede elavult és nyíltan elnyomó és eredménytelen oktatási rendszerbe. Ezek mellett is tudjuk azt mondani, hogy nem érdekel a politika, és untat a művészet. Nem vállalunk felelősséget. Igazából ennyi történik. Elhitették velünk, hogy a bölcselkedés nem való a kisembernek, nekünk elég a kenyér és a cirkusz. Leárazott farhát, és szörpös taknyon csúszó celebek. És mi elhittük. Elvettük a falatot, és ledőltünk a heverőre jól szórakozni azon, ahogy VV Majka kommentálásával Fekete Pákó és Kiszel Tünde versenyez Gáspár Győzike és VV Aurélió ellen, hogy ki csúszik gyorsabban taknyon, vagy egy dzsungelben ki eszik több bogarat. Élvezzük, hogy Hajdú Péter az ország összes onkológiáját magához rendelte már, egy házhozszállításos katasztrófa- turizmus keretein belül. És nem érdekel minket a politika. Elfeledteti velünk pár percre, órára azokat a témákat, amik az életünk 90%-át kiteszik, mégsem beszélünk róla, mert a végkövetkeztetés súlyos terhekkel, gondolatokkal járna. A politika, a művészetek, a szex, a kollektív tudat, a kollektív tudattalan, a szociális környezet, a cigányság, az iszlám, a kereszténység, a világ bármelyik vallása, vagy legalább egy kurva film, vagy könyv. Teljesen elengedjük a kontrollt az életünk alakulása felett, amit büszkén vallunk meg az egyik percben, mire a másikban nyújtjuk a kezünket az előzőnél egyel nagyobb falatért, és nem értjük, miért nem alakul semmi úgy, ahogy mi szeretnénk.
Na, ebből lett elegünk. A Becstelen Majmok ezért küzd. Minden eszközzel harcolni fogunk azért, hogy visszaadjuk a gyeplőt a tudatvesztett, szellemi lobotomia felé terelt emberek kezébe. Vitázni fogunk veletek, mindig, mindenről. És ti is vitázzatok velünk. Írjátok le, ha tévedünk, mondjátok el, miért nincs igazunk, és ismertessétek velünk a ti álláspontotokat is, ne kíméljetek. És ne csak minket, beszéljünk végre arról, aminek súlya van, vegyük fel a kurva keresztünket, és cipeljük, akkor is, ha a legtöbben nem értik, miért küszködünk. Igenis vállaljunk felelősséget, legyünk az első nemzedék lassan másfél évszázad óta, amelyik fel mer állni, és azt mondani, hogy „de, igenis beleszólok”. Nem hiszünk az alapvető tiszteletben, nem hiszünk abban, hogy le kell tenni bármit is az asztalra ahhoz, hogy véleményed lehessen, sem abban, hogy majd ha annyi lemezt eladtunk mint Tina Turner akkor pofázhatunk csak. Az érvekben hiszünk, a direkt, frontális kommunikációban, és abban, hogy nem létezik a világon semmi, amiről ne lehetne beszélni, vagy amiből ne lehetne viccet csinálni. Eleget rohadt már ebben a kádári öncenzúrában az ország, de esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.
