Kovács Ervin életpályáját példaértékűnek tartom több szempontból is. Egyrészt nagyon széles skálán mozog zenei tudása, mondhatni lexikális. Egy életen át tanulta, ami a mai napig tart. Másrészt a sikert nem csillogásban és existenciában méri, hanem önmaga és környezete gyarapításában. Pályája során rengeteg zenésszel dolgozott együtt és nagyon sokuknak kivívta a tiszteletét. Azért is gondoltam interjút készíteni vele, hogy élettapasztalatával és bölcsességével prezentáljam a zenei pálya Jedi oldalát.

Kérdés: Hogy ismerkedtél meg a zenével és mikor döntötted el, hogy zenész akarsz lenni?

Maga a zene tulajdonképpen születésem óta kíséri az utam. Az anyai dallamok napi szinten ringatták fülem, míg édesapám banjo játéka mindennaposnak volt mondható. Mellette,mint zenekedvelő szülők gyakran hallgatták a rádiót, a magnót, akadálymentesen folyt belém a zenei infúzió. Mivel a szüleimen kívül mindkét felmenő ágamban tudok  hangszeres ismeretekkel rendelkező rokonról, így tulajdonképpen már kódolva kapta a gazdatest a zeneiséget. Én azon gyerekek közé sorolhattam magam, akik minden reggel-este végigkurjongatták, harsányan végigdalolászták a bölcsibe, majd az oviba tartó utat. Amellett, hogy folyamatosan sportoltam, csavarogtam a galerikkel, minduntalan társammá szegődött a muzsikaszó, szinte megállás nélkül ketyegett a fejemben egy-egy dallam, minduntalan játszotta vissza az agyam a már hallottakat. Van, aki ezt kapja poggyászul, van, aki máshoz  kap útilaput. Idejekorán éreztem már, hogy az életem zöme a zenéhez fog kötni és ahogy a baráti társaságomban szert tettem velem egyívású emberekre, azonmód zenekart fabrikáltam magam köré. Ekkor még nem játszottam hangszeren, illetve csak pötyögtem édesapám banjo-ján, de talán 10 lehettem, amikor már körvonalazódott bennem az érzés, hogy ezt szeretném igazán csinálni.

K: Mikor zenélni kezdtél mi motivált téged? Mit jelent számodra a zenélés?

Maga a motiváció is és a zenélés is ugyanarra a pontra vezethető vissza nálam. Az örömre. Nem volt bennem soha és mind a mai napig hiányzik is belőlem a csillogás utáni vágy, hajsza. Egyszerűen sose érdekelt  a habzsolás, az értelmetlen dagonyázás. Tehát nem a pénz motivált, de még csak nem is a rengeteg ember látványa a színpadról. Sokkal egyszerűbb, ugyanakkor a mindennél többet jelentő belső boldogság volt az, ami hajtott ez ügyben. Magamnak akartam megfelelni, kerestem a módját, hogy jókat és sokat tudjak tanulni, okulni. Hogy le tudjam játszani a kedvenceimet, hogy tudjak improvizálni, zenét írni, hogy egyáltalán tudjak beszélni a zene nyelvén. És ez mind a mai napig tart. Az összes műfaj érdekel, ami csak létezik és szívem szerint az összeset játszanám is! Ezért nem is tudok azonosulni azokkal a gitárosokkal, akik egyfajta korlátot húznak szellemük, tudásuk vagy érdeklődésük köré, hogy márpedig csak a metál, csak a rock vagy csak a blues. Megmondom őszintén, sajnálom az ilyen alkatúakat, nem tudják mit és mennyit vesztenek. Ha nem hallják, ha nem érzik más zenékben a szépet, akkor hiába is magyaráznám. De nem is kell. A saját szabadságom, aspektusom pedig nem tartalmaz, de nem is engedne bármi jellegű korlátoltságot. Tehát, a zene nem más, mint a lélek szárnyalásának, gazdagságának  hangokba oltott kontinuitása.

K: Hogy határoznád meg a sikert? Mit jelent számodra ez a fogalom?

A siker valójában akkor mondható sikernek, ha magunkkal szemben tudjuk azt mondani, hogy ez így jó. Tetszik. Nyilván, kell, hogy legyen az emberben egy ösztökélő önkritika, ami mindig előbbre kell, hogy vigye. Mindig jobbat alkotni. Ez érthető is. De objektíven kellene látniuk az embereknek és picit hanyagolni kellene az állandó elégedetlenkedést. Mindenki munkájában lehet találni kivetnivalót. Vagy azért, mert más jobban tudná vagy egyszerűen, mert nem tetszik. Mindazonáltal, azt is kell nézni, hogy mennyi a belefektetett munka, tanulás, ami mögötte áll. Értékelni, tisztelni kellene a másik fáradozásait, úgy vélem. Sajnos, a zenész szakmában is, mint a legtöbb művészeti ágazatban, sok a kritikus tekintet és vélemény. Ez viszont megcsorbíthatja az ember önmagával szembeni valódi sikerre jutását. Mindig jönnek a fanyalgások és ez idővel egyfajta befordulást eredményezhet. A Nyuszika és a fűnyíró esete. Ezt nem szabadna. Sem hagyni, sem tenni. Ám mihelyst az egyén tud örülni a saját munkája gyümölcsének és el tud vonatkoztatni, más epés megjegyzésétől-kivéve, ha építő jellegű kritika-, máris szebben fog sütni a nap a lelkében.

K: Mesélj egy kicsit arról az útról, amit bejártál a kezdetektől napjainkig!

Kezdetben kaptam egy akusztikus gitárt a nagybátyámtól. Sokat jelentett ez nekem. Autodidakta módon, ám nagy vehemenciával álltam a tanuláshoz. Érdekes, mert az iskolai doktrínákkal ellentétben ezen a téren viszont faltam az ismeretanyagot. Mind a felvételeket, videókat, mind a szakirodalmat. Szemmel láthatóan gyors fejlődést tanúsítottam, mert 22 évesen már a nagy színpadon találtam magam, egy akkor elég neves, helyi zenekar gitárosaként. Számottevő fellépéseim alatt rengeteg dolgot sajátítottam el a rutinról, a műfajokról, színpadi viselkedésről. Megtanultam alázattal állni a közönség, a társaim előtt, tiszteletben tartani a színpadot, ami sokaknak egyáltalán nem megy. Rengeteg fellépésen vagyok túl, közel 3.000-et mondhatok el magamról. Számtalan "sztárral", ismert zenésszel léphettem egy színpadra, lemezeken, felvételeken,videókon közreműködhettem. Egy országos versenyben is kiváló eredménnyel végeztem 360 beküldött felvétel közül. Sikerült számos videót készítenem, ami számomra külön öröm és az még jobban megtisztel, hogy szinte a világ minden tájáról kapok gratulációkat. Látod, ez magammal szemben sikernek mondható. Sok zenekarba hívtak és hívnak beugróként. Tudják rólam, hogy van egy olyan képességem, mellyel rövid idő alatt rengeteg dalt vagyok képes elsajátítani szólókkal, hangszínekkel, vokálokkal egyetemben.

K: Pályád során mely zenész kollégákkal dolgoztál együtt? Melyikkel volt a legemlékezetesebb dolgozni és miért?

Egészen széles a paletta. Csak párat, ha sorolhatok.  Nagy Feró, Kozsó,  Bon-Bon, Krisz Rudi, Tnt, V-Tech,  Irigy Mirigy, Auth Csilla, Sasváry Sándor, Vásáry André, Benkő Zsolt, Gyurkovics Zsuzsanna, Hoffer Péter, Pusztay Tóni...hosszan sorolhatnám.

De volt szerencsém zenélni a szombathelyi Filharmónikusokkal, blues gitárosokkal, jazz zenészekkel, színházi előadókkal a zalaegerszegi színházban, a nagyobb helyszínek közül zenéltem két ízben a sitkei rockfesztiválon és két ízben a soproni VOLT fesztiválon, valamint a Vida Feri által szervezett LMS rockfesztiválon.

Tényleg sok. Ritkán, de volt olyan is, hogy ambivalens érzésekkel volt fűszerezve egy-egy ilyen találkozás vagy zenélés, de azokról inkább nem is tennék említést.

Sok jó, kiváló zenésszel, jó emberekkel zenéltem már pályafutásom alatt. Külön nem hiszem, hogy ki kellene emelnem bárkit is, tekintettel a többiekre.Ugye, nincs ilyen, hogy a legjobb. Valakivel ezért volt nagyszerű, valakivel azért volt felejthetetlen. Minden kedves emlékemet mélyen a szívemben őrzök.

K: Nem csak zenész vagy hanem zeneszerző is. Sok művet alkottál már, amik Youtubon is fent vannak és kivívtad velük más nagyszerű zenészek elismeréseit. Ezek közül melyik a kedvenced? Melyikre vagy a legbüszkébb?

Talán a Genghis-Extreme guitar chops címűre. Azt a felvételemet a Mongol Tv feltette a Facebook oldalára és említést tettek egy más kultúrából származó gitáros létéről. Rólam.

Egy másik, a 20 metal solo licks című vidómat pedig beválasztották egy brazil gitároktató videó csoportba.Ezt mind a mai napig figyelemmel lehet követni a you tube-on.

Meg talán a Love hurts-re, ami ugyan nem ért el nagy nézettséget, mindazonáltal egy  komplett szimfonikus zenekar mind az x számú hangszerének szerepeit én komponáltam és játszottam fel. Nyilván számítógépes kolléga segítségével, mint hegedű, brácsa, bőgő, fagott, fuvola, dob, hárfa, klarinét stb..stb..  

De sok felvételt készítettem a Facebook oldalamra is, ahol valóban rengeteg országból jeleztek már vissza gratulációikkal a kollégák, nézők, hallgatók. A Metatrain című játékom, például az egyik gitárosoknak szánt Facebook oldalon a ’Mai nap gitárosa’ címet hozta számomra. Ezen gitáros videók nézettsége a 10 ezres köröket is túllépték, nem mintha ettől több vagy nagyobb lennék...

K: Véleményed szerint mi a zeneszerzés fogalma? Mit jelent ez számodra és hogy látod mit jelent a zeneipar számára?

Maga a zeneszerzés elég relatív dolog. Ugye, bárki, aki pár hangot maga talál ki bármilyen hangszeren, már mondható egy szerzeménynek. Nem feltétlen szükséges az illetőnek komoly zenei múlttal rendelkeznie, nem szükséges a kotta vagy a harmóniák pontos ismerete. Anélkül is lehet az egyén zeneszerző. ( Vannak is bőven ilyenek  ) Tulajdonképpen egy személy írhat úgy is világslágert, hogy lenne fogalma arról, egyáltalán mit is fogott le és milyen sorrendben. Csak az emócióira, a belső hallására támaszkodott és alkotott maradandót. Ugyanakkor vannak olyan személyek, zenészek, akik kívülről fújnak minden elméleti síkot, még sincsenek megáldva egy önálló hang kreálásával.

Számomra akkor van igazán köztes tartalma egy szerzeménynek, ha annak hallatán megindul bennem egy érzelmi töltődés, jobb esetben katarzis. Ismerjük az érzést, amikor beleborsódzunk egy-egy olyan dallamba, amely a vénánkig hat. Én ezeket a szerzeményeket tartom a legmaradandóbbnak számomra. A jelenlegi zeneiparban sajnos egyre kevesebb ilyennel találkozni. Ez főleg a pop szakmára igaz. Elszomorító a kietlen, tartalmatlan dalok sokasága, nem beszélve a nyilvánvaló plagizálásokról, ötletszegény alkotásokról.

K: Milyen zenei arzenálod van és milyen technika bír nálad nagyobb preferenciával? Úgy értem elégedett vagy a mostani arzenállal vagy változtatnál?

A hangszerem, egy Ibanez Rg-570-es japán gitár. Maradéktalanul elégedett vagyok vele, tulajdonképpen már több mint 25 éve a társam. Rengeteg instrumentumot próbáltam már ki és játszottam rajtuk, illetve itthon is tartok még egy amerikai Fendert illetve egy Hamer-t, de mindenekelőtt a királykék gitáromat preferálom leginkább. Kényelmes rajta a játék, könnyen tudok rajta gyors játékot alkalmazni vagy harmóniai szólókat kivitelezni. Véleményem szerint legyen egy igazán hozzánk közel álló hangszerünk, aki igaz barátként mindig a szolgálatunkra hajlandó állni. Persze, a különböző műfajokban való helytállás jóval nagyobb spektrumot igényelne, de én nem vagyok telhetetlen. Megpróbálom megoldani ezekkel a hangszerekkel a munkáimat.

K: Ha jól tudom életed során mindössze 8 hónapig tanultál zenét tanárnál, mégis tanár lettél, méghozzá keresett tanár. Szerinted ez miért van így? Mit tanítasz másképp, mint a többiek?

Az az intervallum, amit effektíve gitároktatónál töltöttem, valóban kevésnek mondható. De ahogy mondottam volt, rengeteg oktató anyagot szereztem be, szakirodalommal egybeöltve. És mivel jellemzően az amerikai gitárosok anyagait böngésztem, így nem kellett végigmasíroznom a jó magyar kliséken, amiket már akkor sem igazán szerettem. Az innovatív muzsikát akkoriban a tengerentúlról kaptuk, hát akkor kövessük azt! Felvérteztem magam igencsak szép számú anyaggal, amik elsajátítása mellett már valóban nem láttam értelmét hazai gitároktatókkal bibelődni. Nem mellesleg szembesülni azzal a nem kizárható ténnyel, hogy sok esetben fogalmuk sem volt, hogyan csinálják. Manapság ilyen gond már nem fenyegeti az ifjú hallgatókat, hisz a világháló már tálcán kínálja a legkomolyabb oktatásokat is.

Ami viszont nem elhanyagolható, az maga a játék, az elmélet és a fantázia, nem csekély számban az érzelmek integrálódása. Ezeket viszont nem igazán adják vissza az oktatóanyagok, így csak az azokból elsajátított tudás, hiányos lehet. Én ezért tanultam, olvastam sokat az elméletről is, hogy képben legyek, bizonyos műfaji jellemvonásokról, azok hatásairól, átfedéseiről. Az oktatásomban pedig igyekszek mindig személyre szabottan eljárni pedagógiailag, úgy mond hivatástudattal, lelkiismeretesen átadni az általam megismert dolgokat. Véleményem szerint a jó pedagógiai érzék az, aminek az alapját meg lehet tanulni a tanárképző intézményekben, de akkor válik valaki igazi „vérbeli” tanárrá, ha a gyakorlatban is el tudja sajátítani azokat a módszertani ismereteket, amelyek segítségével hatásosan tudja átadni tudását.

K: Hogy látod a mai zene helyzetét? Milyen irányt mutat a fejlődése és szerinted merre tart?

Ezt csak párhuzamosan lehetne megmagyarázni, ha lehetne. Először is van a technika. A technika segítségével nagyszerű zenék látnak napvilágot, de ennek velejárója az is, hogy teljesen dilettáns előadók is képesek már produktummal előrukkolni. És ha ez utóbbi sok emberhez eljut, márpedig eljut, akkor képes azokra hatással lenni, ami viszont nem feltétlen halad jó irányba. Ezért is született meg maga a retro fogalma. Egyszerűen szükségük volt az embereknek több érzelmi töltöttségű dalokra, dallamokra. Visszanyúltak a korábbi felvételekhez, mert azok sokkal gazdagabb, motiváltabb hullámokat hordoznak magukban, mint napjaink cinkos társai.

Ezzel egyetemben és a világhálónak is köszönhetően, gombamód szaporodnak a tálentumok. Nagyszerű, akár kiváló zenészek garmadája nevelődött ki akár a  net által és tulajdonképpen ez előbbre viszi az egész zene fogaskerekét. A zeneoktatás manapság jóval körültekintőbb, maibb, naprakészebb minden téren és gyorsabb is, hatásosabb is.

K: Ha valaki ma meg akar tanulni gitározni, hogyan tudna neki látni és mit javasolsz neki, milyen irányt kövessen?

Függetlenül attól, hogy milyen műfajban szeretne mozogni, muszáj elsajátítania a kötelező alapokat. Hangok elhelyezkedését, harmóniákat, akkordokat, skálákat. Ezt muszáj! Ugyanis ha nem tudja, hogy mit miért fog le, akkor gyakorlatilag vakon tapogatózik és úgy is ér véget a pályafutása, hogy nem tudta mit is csinált valójában. Ez jó? Egyáltalán nem! Sokan elsiklanak afelett, hogy mindezeket konzekvensen, akkurátusan magukénak tudják. Ha mindezeket megtanulta és álmából felébresztve is betéve tudja, akkor jöhet az a része a dolognak, hogy mire, mit játszunk. De emellett folyamatosan tágítsuk ismereteink tárházát minden téren. Dallamok, szekvenciák, különböző fokokra való játékok elsajátítása. Illetve a sosem elhanyagolható érzelmi vonulat. Ez egy hosszú és kiadós folyamat. Ha valaki jól szeretne játszani a hangszerén, akkor elkötelezettséggel, odaadással kell nekilátnia. Nem kifogásokat találni, miért nem gyakorolt, miért nem tanult, miért nem fejlesztette önmagát, hanem megtalálni a lehető legrövidebb utat a szorgalom felé.

A könnyűdrogok liberalizálása azon témák közé sorolható, amik az egyik legnagyobb véleményskálát tudják kialakítani az emberekben. A „minden drogosnak tarkólövés” (innen is pusziljuk ismét Rodi Dutertét) állásponttól az „ingyen osszák kilenckerbe’ ” reményén át, az „a marihuána a világ összes betegségét meggyógyítja ezért jó lenne, ha még a táskák is abból készülnének” mondat kényszeres folytonos hajtogatásáig minden megvan. A legsarkalatosabb kérdés a tárgykörben az, mint megannyi más hasonlóan megosztó téma kapcsán: legalizáljuk?

Véleményem szerint igen. Nem, nem azért, mert libsi vagyok, és nem is azért, mert egész nap a városligetben spanglizok a raszta hajammal, és nem azért, mert spurit árulok, és jó lenne, ha nem kéne beszarnom, ahányszor csak rendőrautó megy el a házam előtt. Pusztán három baromi egyszerű oka van. Az egyik az a képmutatás elkerülése. Ugyanis amíg az alkohol, a cigaretta, a rosszabbnál rosszabb adalékanyagokkal tömött élelmiszerek megkaphatóak a boltok polcain, olyan rendszerben, ahol a nem teljesen debil gyerekek is mindenféle gond nélkül jutnak hozzá ezekhez, nem értem, miért okozná az a problémát, ha Kovács Lajos kőbányai lakos, mestersége hegesztő, a munka után hazatérve nem egy üveg borral csillapítaná élete iránt érzett csalódottságát, hanem egy füves cigivel, amire ráeszik, megnéz egy rakat kalap szar Youtube videót, és elalszik. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kábítószerek veszélytelenek. Sőt. Pontosan azt, hogy mint megannyi más dolog, ami fölött jogosan és helyesen átvettük az irányítást, így ezek is azok lehetnek A másik, hogy szeretem felnőttnek tekinteni a társadalmat. Mindenki roncsolja saját magát szét úgy, ahogy csak akarja, és ne legyen jogom kivenni a kezéből a snowboard deszkát, amiért annak még gerincsérülés is lehet a vége. A harmadik, és egyben szerintem legfőbb érv a legalizálás mellett pedig az, hogy az emberek, akik kábítószerezni akarnak így is hozzáférnek. Teljesen egyszerűen. Rakj be egy húsz éves srácot bármelyik magyar nagyvárosba, és egy órán belül fog szerezni valamit. Azzal, hogy kriminalizáljuk a kábítószereket, nem akadályozzuk meg, hogy éljen vele a társadalom. Csupán azt akadályozzuk meg, hogy az ebből származó egészségügyi többletpanaszokat nem finanszírozza az ebből beszedett adó, a minőség-ellenőrzés nincs szabályozva, az eredetellenőrzés úgyszintén nincs, és nem minősített, állami kezekben van a kontroll, hanem bűnözők kezében.

És ez a legnagyobb probléma. Adott Kovács Lajos, kőbányai lakos. Szeret füvezni. Mi nem akarjuk, hogy füvezzen. Miért? Egy előző cikkünkben leírtuk, hogy miért. Mert nem ismerjük, és amit nem ismerünk, attól félünk. Nem elég nekünk, hogy MI nem füvezünk. Az nem elég kiállás a kábítószerekkel szemben. Csak akkor tudjuk hitelesen demózni, hogy mennyire közünk nincs az egészhez, ha mindent elkövetünk, hogy Kovács Lajos se füvezhessen. Ne legyen neki szabad. Mert káros. Szavazzuk meg, hogy legyen illegális, és akkor Kovács Lajos sem füvezhet, nekem pedig nem kell tovább rettegnem a pizzát zabáló, fail videókon röhögő Kovács Lajostól. Kovács Lajos többet nem fog füvezni? Dehogynem. Mert át fogja baszni a fejünket, és akkor is venni fog. És el fogja szívni. De legalább jön be annak a fűnek az árából annyi, hogy ha öregkorára teljesen elhülyül, akkor a pszichiátrián a napi fenntartását fedezze? Nem. Nem jön be. Mert jöhetne, de mi megszavaztuk, hogy ne, hanem inkább menjen a díler kezébe, aki majd vesz belőle mástól valami mást. Kokaint, vagy iPhone-t, tökmindegy. Ezt sem sikerült abszolválni. De akkor, ha már embertársunk, legalább megbizonyosodhatunk róla, hogy nem valami felütött szart adtak el neki? Nem. Hát hogyan is tehetnénk? Ki ellenőrzi? Kelemen Béla azt állította neki, hogy „tuti cucc”, de ennél nagyobb bizonyosságunk nem lehet róla. Lehet, hogy olyan országból származik a cucc, akinek a gazdasági növekedése veszélyt jelent ránk nézve. De erre sem fogunk választ kapni.

Akkor viszont egy dolgot tehetünk: menjünk fel a Facebookra, és írjuk tele a kommentfalakat azzal, hogy vonják meg az egészségügyi ellátást azoktól, akikről kiderül, hogy kábítószert használta valaha. Biztos, hogy így legyen? Szeretnéd, ha egy napon a fiad rosszul lenne gólyatáborban, kiérkezne a mentő, és egy gyors drogteszt pozitív eredménye után otthagynák a füvön megdögleni? Vagy ha az édesanyád, mikor rosszul lesz, valószínűleg stroke-ot kapott, viszont az időt húznák azzal, hogy gyorsan leellenőrzik a további beavatkozások előtt, hogy aznap délelőtt fogyasztott-e bármilyen kábítószert, ezzel is a drága időt húzva? Vagy ennyire azért ne vonják meg az egészségügyi ellátást? És az extrémsportolóktól vonják meg? Hiszen ők is mindent megtesznek azért, hogy meghaljanak, és ez gyakran - ha nem is halálos súlyosságú, de - sérülésekkel jár.

Az az igazság, hogy soha nem végződött jól, ha a társadalomra gyerekként akartak tekinteni. Mert akit gyerekként kezelnek, annál nem lehet zokon venni, ha annyi felelősséget hajlandó vállalni, mint egy gyerek. Ezzel nem azt mondom, hogy a speedezés felelősségvállalást okoz, mert nyilván nem. Viszont nem várhatjuk el valakitől, hogy az élet minden területén aszerint viselkedjen felnőtt- vagy gyerekként, ahogyan mi kívánjuk tőle. A kábítószereket beszűntetni, terjedésüket megállítani, az irántuk érzett vágyat és kíváncsiságot felszámolni nem lehet. Legalábbis szürreális és félelmetes mértékű és módozatú társadalommérnöki beavatkozás nélkül. A legtöbb, amit tehetünk az az, ha átvesszük felette az uralmat. A végső kérdés az: ha valamiről tudjuk, hogy opcionálisan veszélyes is lehet, azt megpróbáljuk minél inkább az irányításunk alá vonni, vagy elfordított fejjel kiabáljuk felé, hogy nincs itt létjogosultsága? Melyik a célravezetőbb? Melyik a biztonságosabb? Melyik az érettebb? Melyik a hasznosabb? A kérdés ugyanaz. Mindenki döntse el, ki-ki maga szájíze alapján, hogy hova vezetnek az esetleges válaszok.

Minden esetre egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: próbáljon meg bárki is egyetlen egy olyan helyzetet felidézni a történelemben, amikor jó vége lett a fejek homokba dugásának.

A tabusítás, a problémák szőnyeg alá söprése talán kényelmes, azonban kártékony is lehet. A pozitív és negatív oldalról beszélgettünk Puzsér Róberttel. Megpróbáltuk körbejárni, hogy milyen esetekben hasznos társadalmilag és melyek azok a pillanatok amikor igenis le kell vetkőzni őket.

Beszélgetés Puzsér Róberttel a tabusításról | BM Blog

Puzsér Róberttel beszélgettünk a tabusításról. Mikor hasznos társadalmileg és mikor nem, mivel jár ha valamit igazán mélyre fojtunk le. Kövesd a Becstelen Majom munkásságát minden platformon! ➡ BLOG: http://becstelenmajom.blog.hu/ ➡ FACEBOOK: https://www.facebook.com/becstelenmajom/ ➡ PATREON: https://www.patreon.com/becstelenmajom Hivatalos weboldal: https://becstelenmajom.hu Írj nekünk! Email: youtube@becstelenmajom.hu

A Becstelen Majom mozgalma 2017. májusának végén indult, azóta a céljaink nem, az eszközeink és a lehetőségeink tárháza viszont változott. A célunk a magyar kultúra újraélesztése, az értelmiség körében szóbeszéd tárgyát képező témák átültetése könnyen fogyasztható formába továbbá olyan média kísérletek végrehajtása amelyek hozzájárulhatnak közvetlenül vagy közvetetten egy fenntarthatóbb jövőhöz.

Szeretnénk többet tenni

A cikkek írásán kívül szeretnénk hamarosan útjára indítani egy magyar nyelvű kulturális podcastet amely elsősorban a blogon feldolgozott témákat egészítené ki. Itt lehetőségünk lenne hosszasan beszélgetni bizonyos témákról, akár szakemberek bevonásával mehetnénk bele társadalmi problémák megértésébe maradva a közérhetőség szintjén. Nem egy szaklapot akarunk. Az elsődleges célünk a diskurzus, a fontos témák felszínre hozása, a különféle álláspontok ismertetése, megértetése.

A podcast létrejötte után elképzelhető, hogy a hang mellé kép is társulni fog, hogy a lehető legnagyobb közönséget szólítsunk meg, ez azonban egyelőre a jövő zenéje. Mindezek mellett célunk minél előbb kitörni az online térből, szeretnénk mémekké koncentrálni a mondanivalónkat és az üzenetünket, majd azt az utcákon megjeleníteni.

Azonban a segítségedre van szükségünk

Nem áll mögöttünk sem cég, sem politikai párt és ez így is marad. Bár hajlandóak vagyunk együttműködésre, a véleményünk nem eladó. Jelenleg a blog (és az ügyünk) növekedését az Index oldalán történő kiemelések segítik elő, azonban sokkal több és relevánsabb emberhez juthatnánk el ha saját magunkat hirdethetnénk. Szeretnénk minden cégtől elszakadni, saját (reklámmentes) platformot létrehozni és a lehető legtöbb emberhez eljuttatni az üzenetünket. 

Ehhez anyagi függetlenség kell

A célunk nem az, hogy az íróink a Bahamákon szürcsöljék a koktélokat néhány tetszőlegesen kiválasztott thai lány társaságában, hanem az, hogy a projektjeink ne jelentsenek anyagi tehert a csapat számára. Az új platformok fenntartása, egy saját stúdiószoba kialakítása, az offline projektek anyagköltségei jelenleg mind minket terhelnének.

Ezért kérjük a segítségedet

Amennyiben egyetértesz a Becstelen Majom üzenetével, fontosnak tartod a társadalmi problémák felszínre hozását akkor kérjük támogass minket! Ezt jelenleg két módon teheted meg.

• Rendszeres támogatónkká válsz a Patreon oldalunkon keresztül, amelyért cserébe különféle jutalmakat tudunk adni.
• Egyszeri támogatást küldesz nekünk PayPal-on keresztül.

A Patreon havi rendszerességgel von le tőled egy általad megadott összeget, egészen addig amíg fel nem függeszted azt. Ezzel a lehetőséggel tudsz a legtöbbet segíteni, ugyanis ez kiszámítható bevételt jelent nekünk. 

Amennyiben viszont nem szeretnél havi rendszerességgel adakozni, lehetőséged van támogatni minket egyszeri alkalommal az alábbi gombra kattintva:

„Én nem nézek tévét, nincs is tévém. Néha másnál hallom ezeket a neveket, hogy Alekosz, de fogalmam sincs ki az, csak azt tudom, hogy valami celeb, és amíg volt tévém addig is csak a spektrumot meg a többi ismeretterjesztőt néztem, de már azok sem a régiek, mindent tudok már, ami bennük van. Inkább én válogatom meg, milyen kultúrát fogyasztok, és nem mérgezem az agyam ezzel a sok szarral…”

Hányunknak van hány ilyen ismerőse? Hányszor olvastuk, hallottuk már ezt? Volt azért példa rá, nem? És mit gondolunk róla?

Tény, hogy elképesztően jó lenne, ha kicsit tudatosabb és igényesebb kultúrafogyasztás zajlana a világban. Elképesztően boldog lennék, ha többen ismernék Pintér Béla, vagy Bereményi Géza műveit, de legalább nevét, mint VV Aurélióét és Mr Bustáét (jó-jó, tudom, csak nem bírom elviselni, hogy elmondja az igazságot…). Tény, hogy nem szeretem, hogy valóság-show-k, igénytelen tehetségkutatók és realitynek álcázott telenovellák töltik ki a főműsoridőt, és a zenecsatornákon a Wellhello és a Halottpénz diktál. Nem szeretem az igénytelen, érvénytelen, hiteltelen, kamu, és demagóg cukormázas szarokat. De erre valóban az a megoldás, hogy nem nézünk oda, és leszarjuk, ha más igen?

Mély meggyőződésem, hogy aki a cikk elején található álláspontot demózza folyamatosan, azok (elképesztően naiv jóindulattal) háromnegyede igazából néz tévét, de legalábbis fogyaszt valamilyen kulturális szemetet, csak egyszerűen pózol ezzel. Átlagosan hárompercenként felhozza, hogy nem ismeri ezeket a neveket, de nyugi, nem néz le amiért te ilyen hitvány vagy. A többi elvtárs között szerintem nagyjából 20% az, aki valóban nem néz, de csak azért, hogy ezzel pózolhasson, és körülbelül 5% az, aki rendszeresen, következetesen és tervezetten fogyaszt kultúrát, csak éppen nem a kereskedelmi csatornák szennyvízéből, hanem magának keresi fel ezeket a forrásokat.

A kérdés továbbra is az: ez a legadekvátabb módja a kultúra gyártása és minőségellenőrzése fölötti hatalomátvételnek? Mert szerintem nagyon nem. A fenti hozzáállás azt közli, hogy elég, ha én egyénileg nem élek ezekkel a mérgekkel (már ha tényleg nem). Elég, ha én rájöttem, hogy nincs erre szükségem, sőt, egyenesen kártékony. Elég, ha ÉN jól járok. Elég, ha ÉN (meg esetleg a hat haverom) tudjuk a frankót. ÉN ÉN ÉN ÉN ÉN ÉN. Csak én. Had ne kelljen már más miatt aggódnom. Had ne kelljen már megnevelnem másokat, ha már az anyja nem tudta. Nyilvánvalóan azért nézi azt a sok szart, mert fogalma sincs arról, hogy mi az a kultúra. Hát honnan is lenne. Hiszen annyival okosabb és több vagyok nála. Ez a gondolatmenet nagyon rokonlélek az „aki hülye haljon meg” nézettel, amit nagyon gyakran hallani kőbányai italmérések pultjánál a csapolt ászok és a gyomorkeserű között. Aki ezt hirdeti, az önként vallja meg a saját önző kárörvendését, amivel máris látjuk, hogy a világon semmivel sem különb azoknál, akik VV Krisztofelt tartják követendő példának, ugyanis ugyanannyira mélyen alálőttek, amikor megpróbálták meghatározni, hogy mi is az a kultúra.

Az ugyanis nem áll meg ott, hogy TE nem nézel Auréliót csak Spektrumon a raktárháborúkat és a hangyákról szóló ismeretterjesztőt. Az nem áll meg ott, hogy te egyedül elolvasol egy Dan Brown könyvet. Az nem áll meg ott, hogy egyszer voltál színházban, vagy retró moziban. Amíg a kultúrafogyasztás megáll az egyén színterén, az nem kultúra. A kultúrára ugyanis - bár nincsen rá egységes definíció – mindenképpen valami, ami szociális. Valami, ami egységes, és valami, ami az egyén fölött áll. Éppen ezért nem is tévedhetnél nagyobbat, nem is érthetnéd félre jobban a kultúra jelentését, szellemiségét, amikor úgy döntesz, te egyedül kívánsz részt venni benne, és nem érdekel, hogy ki mennyire áll távol tőle. Ugyanis a kultúra emellett felelősség is.

Felelősségvállalás. Meggyőződésem, hogy ha valaki legyárt valamit, ami a kultúra része lesz, az onnantól nem az övé. És itt most nem a jogdíjakról, és hasonló kreált fogalmakról beszélek, hanem a kollektív tudatról és tudattalanról. Úgy gondolom, hogy minden, amit valami megkreál, megalkot, az egy olyan közös forrásból, közös tárhelyről lett lehívva, ami mindenkié. Az alkotók nem teremtők, csupán csatorna, aminek a fontosságát bár nem lehet elvitatni, de nem szabad egyéni tulajdonként tekinteni. Ez durvának hangzik? Akkor gondolj bele. Mit érne a világban az Ember tragédiája című könyv, ha sosem olvasta volna senki? Ugyanannyit érne? És a Keresztapa? Mit érne a film, ha sosem látta volna senki? A kultúra nem azért van, hogy megtartsuk magunknak, hanem azért, hogy közkincs legyen. Ezért felelősségvállalás.

Azt hiszed, neked nincs felelősséged az iránt, ami a TV-ben megy? Azt hiszed, neked nem bizonyítványod az, hogy tizenévesek pörgetik a faszukat élő adásban? Azt hiszed, téged ez nem jellemez? Akkor rossz hírem van. Mert ha egyáltalán nem nézed, és nem követed, akkor is neked szánják. Ennyire tartják a kulturális igényeidet. Nem, nem csak a szomszéd hülyegyerekét, a tiédet is. Nem ez a szinted? Az a te bajod. Ők ezt fogják neked gyártani, te pedig, ha ezzel nem vagy megelégedve, akkor mars a föld alá, és lehet nekiállni torrentezni, meg undergroundban kultúrát fogyasztani, mert a mainstreem nem fog neked gesztusokat tenni.

Jó ez így?

Azt nem tehetjük meg, hogy bizonyos tartalmakat letiltunk, vagy eltiltunk embereket tőle, mert az ilyen alapon történő könyvégetés nem biztos, hogy különb lenne, mint bármelyik totalitárius diktatúrában lévő. Mi az, amit viszont megtehetünk? Az, hogy megköveteljük a minőségi és érvényes tartalmakat. Hogy megvédjük - szerinted buta, szerintem csak simán kevésbé szerencsés – társainkat, és kiharcoljuk, hogy igenis vegyenek minket komolyan. Ha beleállsz ebbe a harcba, kevés szövetségesed lesz, az tény. A legtöbben, akik védelmére felállsz pedig támadni fognak a véleményed és az elveid miatt. De EZ már valós kultúra. Az, hogy eljátszod, hogy kiiratkozol a társadalomból, csupán alternyák pózerkedés. Az, hogy teszel az ellen, hogy senki ne érezze azt, hogy ki kell iratkoznia, na, az valódi érték.

Mi is ezért harcolunk!