Napjaink uralkodó párkapcsolati intézménye a „járás”. Ilyen korábban nem volt. Korábban két ismeretlen találkozott (sok esetben az esküvő napján először) és házasságot kötöttek. Általában érdekházasságot, hogy két család vérvonalának legyen egy közös szakasza. Később már szabadon választottak párt az emberek, de még ekkor is egy udvarlási szakasz után a házassággal létesítették meg az első tulajdonképpeni párkapcsolatot. Manapság ez nem így van. Manapság „járunk”. Az én szememben a járás mindig a házasság elmímelése volt. Különösen tinédzserkorban. Ahogy gyerekként papás-mamást játszunk, az valami nagyon hasonló. Csak a járásban ezt hatványra emeljük, és hirtelen komolyan vesszük. Olyannyira, hogy nem lépünk ki a szerepből egy percre sem. Ez mit is jelent? Hú. Hát mindenkinél mást. Mint minden párkapcsolat (köztük a házasság is) olyan alapokon kell, hogy álljon, amiben ketten álljon, ami mind a két fél számára megfelelő. És szerintem ez bármi lehet. Értsd: bármi. Ha két fél abban egyezik meg, hogy nyugodtan szájba lehet egymást húgyozni, akkor szerintem senkinek nincs joga ebbe beleszólni, pláne nincs joga tiltani. Szerintem ez alapvető emberi jog kell(ene), hogy legyen. A normális (értsd: legáltalánosabb) felosztás a következő: Egy férfi + egy nő. Korban egymáshoz illőek. Szexuális kapcsolatot csak egymással létesítenek, amíg a párkapcsolat tart.
Ha a fent felsoroltak közül bármelyik eltér bármilyen irányba, az könnyen kiveri a biztosítékot az emberek többségénél. Akár a homoszexualitás bármelyik formája, akár az, ha az egyik fél sokkal idősebb, mint a másik, akár az, ha az illető felek abban állapodnak meg, hogy az ő kapcsolatukra jellemző kizárólagosságok nem a szexualitás mentén alakulnak ki. Én ez utóbbiról szólnék most.
Ugyanis ez valamiért tényleg nagyon trigger manapság. Ha bárki meghallja, hogy egy pár nem csak egymással szexel, mégis „együtt vannak”, akkor az leveri a rendszert. Kicsit járjuk körül, hogy vajon ki miért dönt úgy, hogy ilyen párkapcsolatban él, és miért akadnak ki ezen az emberek.
PRO:
A nyitott kapcsolat tud működni, erre vannak példák. Élnek emberek sok-sok éveket egymás mellett, teljesen nyitott kapcsolatban. Ha az ember nyitott kapcsolatban él, nem kell folyamatosan bűntudatot éreznie, ha megnéz valaki mást az utcán, egy sokkal őszintébb állapot lesz úrrá rajta, mert aki azt mondja, hogy nem veszi észre a szépet a másikon, az hazudik. Az, hogy nyitott kapcsolatban is lehet boldog az ember, a megtestesült bizonyítéka annak, hogy a szex és a szerelem NEM FELTÉTLENÜL járnak kéz a kézben. A nyitott kapcsolatban a legszebb gesztus az, hogy egyáltalán nem szándékozol kisajátítani a másikat, és nem játszod el vele, hogy az érzelmei és az ösztönei a természetes alakulásuk helyett a te szolgálatodba kell, hogy álljanak. Az a fajta önzetlenség, amikor a másiknak megadod a lehetőséget arra, hogy szabad legyen, és úgy szerethessen téged, hogy mellette nem kell lemondania olyan dolgokról, amiket szintén nagyon szeret (például a szexről, olyan emberekkel, akikkel szívesen szexelne).
KONTRA:
Hát igen. Mer, hogy ha csak nem akarunk egy irreálisan hippi társadalomban élni, akkor a párkapcsolatunkra muszáj egyfajta kizárólagosságot megállapítani. Valamit, amivel a párkapcsolatod különbözik az öcséddel, vagy a haveroddal való kapcsolattól. Ha az az ember, akivel az életedet leéled az, aki a legjobban ismer a világon, és a legközelebbi barátod, akkor ez adott. Viszont ez irreálisan kevés helyzetben igaz. Van olyan oldalad, amit az édesapád jobban ismer, van olyan, amit a testvéreddel szívesebben beszélsz meg, és igenis, bármennyire szereted a feleséged/férjed, vannak pillanatok, amikor a legjobb barátoddal beszélgetnél egyet egy sör mellett, és nem azért, hogy rajta megkegyelmezz, hanem mert szükséged van rá. Ezek tükrében az, ami szinte egyedül megkülönbözteti a szerelmeddel való kapcsolatodat a többiekkel valótól, az a szexualitás. A szexuális intimitás. És ha ezt is szétosztod többfelé, akkor mi marad kettőtöknek? Hol van a határ a nyitott kapcsolat, és a lakótársak közti kavarás között? Tény, hogy a kizárólagosság része kell, hogy legyen egy jól működő kapcsolatnak. Ha valakinek van jobb ötlete, hogy mi legyen az, akkor hajrá, de a szexualitás az, ami a legjobban működő modell volt eddig az összes közül. Ezért fáj a megcsalás. Ezért létezik egyáltalán a megcsalás, mint fogalmi jelenség. Mert sérül a kizárólagosság, ami csak kettőtöket jelentette. A nyitott kapcsolatban ez nincs meg. Nincs meg az a fajta önzetlenség, amikor lemondasz a – amúgy felesleges – skalpok gyűjtögetéséről azért, hogy a másiknak ajánld a kizárólagosságodat. Az önzetlenség, amikor a saját egód folyamatos felpuffasztása helyett egy másik ember kezébe helyezed az életed, mert a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.
Összességében ez a két álláspont létezik a nyitott kapcsolatokat illetően, és mindkettő legitim és érthető a maga nemében. A vita abban áll, hogy ki szerint melyik fajta, melyik eredetű (és célú!!!) önzetlenség áll előrébb a sorban.
Bevallom, számomra az utóbbi. Nem, nem azért, mert megölne a düh, ha a feleségem egy másik férfival is jól érezné magát, egy egyszeri szexuális esemény során. Persze, hogy nem esne jól, de a fájdalom, amit éreznék, 90%-ban az egó égése lenne. Inkább azért, mert szerintem – és ez szigorúan SZERINTEM – végleg eltűnne egy bizonyos intimitás a kapcsolatból, ami előtte megvolt. Eltűnne egy bizonyos kizárólagosság, amit én szeretek, hogy megvan, ezért az hagyján, hogy nem szeretném, ha ezt a feleségem felrúgná, de én semmilyen úton nem dobnék ki a kukába. Számomra egy nagyobb minőségű önzetlenség az önmagam és még inkább az önnön egóm feláldozása a másik boldogsága, és a közös intimitás érdekében, mint az, hogy a másiknak nem hánytorgatom fel, ha úgy érzi, szüksége van még skalpokra ahhoz, hogy teljes értékűnek érezze az életét.
Persze amellett, hogy a véleményem az, ami, amellett fenntartom, hogy minden esetben TISZTELETBEN KELL TARTANUNK azt, hogy a másik fél mit szeretne. Ha a másik fél azt mondja, hogy ő csak és kizárólag olyan kapcsolatot tud elképzelni, ahol másokkal is lefeküdhet, ne jöjjünk össze vele, azzal a szándékkal, hogy „majd én megnevelem”. Jöjjünk össze vele úgy, hogy tiszteletben tartjuk a kérését, vagy ne jöjjünk össze vele egyáltalán. Ne akarjunk senkit megnevelni, és ne azért, mert ő úgy jó, ahogy van, mert ebben nem hiszek. Azért ne, mert az ember olyan, hogy ha szeret valakit, akkor az ő hatására hajlamos elnyomni azt, amit igazán szeretne. Persze örökké nem fog sikerülni. És egyszer fel fog törni. És ne akarjuk azt, hogy a másik miattunk higgye azt, hogy Ő egy rossz ember, mert nem olyan, mint amilyennek mi megálmodtuk őt.
A legnagyobb áldás talán nem az, ha nem hazudnak nekünk, hanem az, ha nekünk nem kell hazudnunk.
