A könnyűdrogok liberalizálása azon témák közé sorolható, amik az egyik legnagyobb véleményskálát tudják kialakítani az emberekben. A „minden drogosnak tarkólövés” (innen is pusziljuk ismét Rodi Dutertét) állásponttól az „ingyen osszák kilenckerbe’ ” reményén át, az „a marihuána a világ összes betegségét meggyógyítja ezért jó lenne, ha még a táskák is abból készülnének” mondat kényszeres folytonos hajtogatásáig minden megvan. A legsarkalatosabb kérdés a tárgykörben az, mint megannyi más hasonlóan megosztó téma kapcsán: legalizáljuk?
Véleményem szerint igen. Nem, nem azért, mert libsi vagyok, és nem is azért, mert egész nap a városligetben spanglizok a raszta hajammal, és nem azért, mert spurit árulok, és jó lenne, ha nem kéne beszarnom, ahányszor csak rendőrautó megy el a házam előtt. Pusztán három baromi egyszerű oka van. Az egyik az a képmutatás elkerülése. Ugyanis amíg az alkohol, a cigaretta, a rosszabbnál rosszabb adalékanyagokkal tömött élelmiszerek megkaphatóak a boltok polcain, olyan rendszerben, ahol a nem teljesen debil gyerekek is mindenféle gond nélkül jutnak hozzá ezekhez, nem értem, miért okozná az a problémát, ha Kovács Lajos kőbányai lakos, mestersége hegesztő, a munka után hazatérve nem egy üveg borral csillapítaná élete iránt érzett csalódottságát, hanem egy füves cigivel, amire ráeszik, megnéz egy rakat kalap szar Youtube videót, és elalszik. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kábítószerek veszélytelenek. Sőt. Pontosan azt, hogy mint megannyi más dolog, ami fölött jogosan és helyesen átvettük az irányítást, így ezek is azok lehetnek A másik, hogy szeretem felnőttnek tekinteni a társadalmat. Mindenki roncsolja saját magát szét úgy, ahogy csak akarja, és ne legyen jogom kivenni a kezéből a snowboard deszkát, amiért annak még gerincsérülés is lehet a vége. A harmadik, és egyben szerintem legfőbb érv a legalizálás mellett pedig az, hogy az emberek, akik kábítószerezni akarnak így is hozzáférnek. Teljesen egyszerűen. Rakj be egy húsz éves srácot bármelyik magyar nagyvárosba, és egy órán belül fog szerezni valamit. Azzal, hogy kriminalizáljuk a kábítószereket, nem akadályozzuk meg, hogy éljen vele a társadalom. Csupán azt akadályozzuk meg, hogy az ebből származó egészségügyi többletpanaszokat nem finanszírozza az ebből beszedett adó, a minőség-ellenőrzés nincs szabályozva, az eredetellenőrzés úgyszintén nincs, és nem minősített, állami kezekben van a kontroll, hanem bűnözők kezében.
És ez a legnagyobb probléma. Adott Kovács Lajos, kőbányai lakos. Szeret füvezni. Mi nem akarjuk, hogy füvezzen. Miért? Egy előző cikkünkben leírtuk, hogy miért. Mert nem ismerjük, és amit nem ismerünk, attól félünk. Nem elég nekünk, hogy MI nem füvezünk. Az nem elég kiállás a kábítószerekkel szemben. Csak akkor tudjuk hitelesen demózni, hogy mennyire közünk nincs az egészhez, ha mindent elkövetünk, hogy Kovács Lajos se füvezhessen. Ne legyen neki szabad. Mert káros. Szavazzuk meg, hogy legyen illegális, és akkor Kovács Lajos sem füvezhet, nekem pedig nem kell tovább rettegnem a pizzát zabáló, fail videókon röhögő Kovács Lajostól. Kovács Lajos többet nem fog füvezni? Dehogynem. Mert át fogja baszni a fejünket, és akkor is venni fog. És el fogja szívni. De legalább jön be annak a fűnek az árából annyi, hogy ha öregkorára teljesen elhülyül, akkor a pszichiátrián a napi fenntartását fedezze? Nem. Nem jön be. Mert jöhetne, de mi megszavaztuk, hogy ne, hanem inkább menjen a díler kezébe, aki majd vesz belőle mástól valami mást. Kokaint, vagy iPhone-t, tökmindegy. Ezt sem sikerült abszolválni. De akkor, ha már embertársunk, legalább megbizonyosodhatunk róla, hogy nem valami felütött szart adtak el neki? Nem. Hát hogyan is tehetnénk? Ki ellenőrzi? Kelemen Béla azt állította neki, hogy „tuti cucc”, de ennél nagyobb bizonyosságunk nem lehet róla. Lehet, hogy olyan országból származik a cucc, akinek a gazdasági növekedése veszélyt jelent ránk nézve. De erre sem fogunk választ kapni.
Akkor viszont egy dolgot tehetünk: menjünk fel a Facebookra, és írjuk tele a kommentfalakat azzal, hogy vonják meg az egészségügyi ellátást azoktól, akikről kiderül, hogy kábítószert használta valaha. Biztos, hogy így legyen? Szeretnéd, ha egy napon a fiad rosszul lenne gólyatáborban, kiérkezne a mentő, és egy gyors drogteszt pozitív eredménye után otthagynák a füvön megdögleni? Vagy ha az édesanyád, mikor rosszul lesz, valószínűleg stroke-ot kapott, viszont az időt húznák azzal, hogy gyorsan leellenőrzik a további beavatkozások előtt, hogy aznap délelőtt fogyasztott-e bármilyen kábítószert, ezzel is a drága időt húzva? Vagy ennyire azért ne vonják meg az egészségügyi ellátást? És az extrémsportolóktól vonják meg? Hiszen ők is mindent megtesznek azért, hogy meghaljanak, és ez gyakran - ha nem is halálos súlyosságú, de - sérülésekkel jár.
Az az igazság, hogy soha nem végződött jól, ha a társadalomra gyerekként akartak tekinteni. Mert akit gyerekként kezelnek, annál nem lehet zokon venni, ha annyi felelősséget hajlandó vállalni, mint egy gyerek. Ezzel nem azt mondom, hogy a speedezés felelősségvállalást okoz, mert nyilván nem. Viszont nem várhatjuk el valakitől, hogy az élet minden területén aszerint viselkedjen felnőtt- vagy gyerekként, ahogyan mi kívánjuk tőle. A kábítószereket beszűntetni, terjedésüket megállítani, az irántuk érzett vágyat és kíváncsiságot felszámolni nem lehet. Legalábbis szürreális és félelmetes mértékű és módozatú társadalommérnöki beavatkozás nélkül. A legtöbb, amit tehetünk az az, ha átvesszük felette az uralmat. A végső kérdés az: ha valamiről tudjuk, hogy opcionálisan veszélyes is lehet, azt megpróbáljuk minél inkább az irányításunk alá vonni, vagy elfordított fejjel kiabáljuk felé, hogy nincs itt létjogosultsága? Melyik a célravezetőbb? Melyik a biztonságosabb? Melyik az érettebb? Melyik a hasznosabb? A kérdés ugyanaz. Mindenki döntse el, ki-ki maga szájíze alapján, hogy hova vezetnek az esetleges válaszok.
Minden esetre egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: próbáljon meg bárki is egyetlen egy olyan helyzetet felidézni a történelemben, amikor jó vége lett a fejek homokba dugásának.
