Ez a cikk - hasonlóan a prostitúcióról vagy halálbüntetésről szóló cikkeinkhez – nem fog számadatokat, statisztikákat, és grafikonokat felhozni, aminek ismételten ugyanaz a két oka van: egyrészt bármit szeretnék kimutatni, alátámasztani, arra fogok találni egy statisztikát, ha nagyon akarok, másrészt meg nem akarok objektív tényt közölni a cikkel, csupán a kérdés jogosságát tartom fontosnak.
Nos, nézzük csak. Kábítószerek. Drogok. Mi jut róla eszünkbe? Használt injekciós tűk, összezuhant, megrokkant emberek, buliban viselkedni nem tudó fiatalok, erőszakkövetők, halálesetek, csóróság, füvező négerek, kokain és/vagy heroin túladagolásban elhunyt világsztárok, maffia, bulikban eszméletüket elvesztő, megerőszakolt lányok. Egy szóval: DROGOSOK. Valamint a teljesen inkompetens és marginális rendőrbácsinéni aki jött hatodikban elmagyarázni, hogy aki drogozik, azt vagy lecsukják, vagy meghal, vagy eladja az anyja szekrénysorát heroinért.
Tényleg ennyire egyszerű ez? Aki bármilyen drogot használ, azzal él, az „drogos”? Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, nézzük, mi is egyáltalán az a drog. A szaknyelv szerint „A drogok azok a természetes vagy mesterséges anyagok, amelyek az élő szervezetbe kerülve a központi idegrendszerre hatva megváltoztatják annak működését, funkcióját, illetve hiányuk elvonási tünetekkel jár.” A „drog” holland eredetű szó. Eredeti magyar jelentése fűszer, illetve növényi vagy állati eredetű gyógyhatású anyag. Az 1960-as évektől az amerikai filmek hatására, az újfajta kábítószerek feltűnésével szó köznyelvi jelentése leszűkült, és az illegális pszichoaktív szereket értik alatta. A szinkronizálási okokból megtartott „drug” angol szó angolul szintén a széles jelentést hordozza.
Mik tartoznak ide valójában?
Amiket te eddig drogoknak hívtál, azok valójában a drogok egy kisebb csoportja, a kábítószerek. Emellett olyan hétköznapi dolgok is, mint például a kávé, a tea, az alkohol, a cigi, a gyógyszerek, és az altatógáz.
Ha eddig drogosnak hívtad a fiatalt, aki egy füves cigit szívott éppen, vagy a fura ismerősödet, akiről tudod, hogy bélyegezik, vagy a szomszéd csajt, aki tudod, hogy néha speedezik, ha bulizni megy, akkor légy következetes, és hívd drogosnak a nagymamádat, aki kávézik rendszeresen, a fiadat, aki teázni szokott, a férjedet, aki néha megiszik egy sört, a feleségedet, mert cigizik, vagy a nagyapádat, aki fájdalomcsillapítókat szed a lumbágójára. Ugyanis ezek is drogok. Méghozzá nem okoznak semennyivel sem kisebb addikciót, mint az úgynevezett kábítószerek nagy része. Különösen igaz ez a nikotinra és az alkoholra, de akár – bár szigorúan véve nem számít drognak – a cukorra, vagy a csokoládéra is, valamint nem is minden esetben súlyosabbak a tünetek.
Akkor mi az, ami miatt néhányat szívesen használunk és eufémizálunk („a vörösbor vért termel, megmondta a doktorúr is!”, „a nagyapám kilencvenhét évig cigizett, és most, hatvankét évesen még mindig él!”), míg egyeseket olyan szinten félünk, hogy azt gondoljuk, a puszta nevük kiejtésével már bajt lehet okozni? Pláne, ha még azt is tudjuk, hogy mi mit csinál, vagy akár egy hajszállal is többet tudunk rólunk annál, mint hogy hogyan kell orrba felszippantani az LSD-s jointot.
Talán az áll a dolog hátterében, hogy az egyiket jól ismerjük, mert „része a kultúrának”, míg a másikat nem ismerjük, ezért démonizáljuk. Semmivel sem jobb bebaszva feküdni egy játszótér padján és küzdeni a hányással, mint befüvezve ráfeszülni egy mekis hamburgerre, és sztondulni. Csak az elsőt láttuk apáinktól, míg utóbbit nem. Azt láttuk, hogy anyánk végigcigizi a nap 16 óráját, de azt nem, hogy a hasis hatására szófosása lesz egy szar művészfilmről. És az ember, pláne abban az országban, ahol a komplett társadalom gyerekként van kezelve (és akként is viselkedik) így működik. Amit nem ismer, attól fél, azt démonizálja.
Gyakori ellenérv az is, hogy mennyi adót költünk a kábítószeresek meggyógyítására. Belátom, tizenéves koromban én is ezen az állásponton voltam. Aztán rájöttem, hogy a világ nem ennyire egyszerű. Most úgy gondolom, hogy igen, valóban ez sok adóforintba kerül, de erre nem az a megoldás, hogy lelőjük azokat, akit azon kapunk, hogy kábítószerhez van köze (innen is pusziljuk Rodi Dutertét), vagy hogy megvonjuk az egészségügyi ellátást. Adóztassuk meg. Persze ehhez liberalizálni kell, amiről majd egy későbbi cikkben értekezünk. Viszont, ha vezetünk be kábítószer-adót, a megemelkedett egészségügyi költség miatt, akkor vezessünk be extrémsport-adót, profisport-adót, konditermezéshez étrendkiegészítőt szedő-adót, magasabb bérért állandó stresszel járó életmód-adót, és egészségtelenül táplálkozó-adót.
A fent leírtak tükrében úgy tűnhet, mintha esztétizálnám és idealizálnám a kábítószer-fogyasztást, pedig erről szó sincs. Nem azt mondom, hogy hasisozz a gyereked előtt, és azt sem, hogy tépj be minden este, mert ne. Egyáltalán nem azt gondolom, hogy aki cigizik, az INKÁBB füvezzen, vagy aki iszik, az INKÁBB LSD-zzen, vagy aki kávézik, az INKÁBB speedezzen. Sokkal inkább arról van szó, hogy ne akarjunk mindent lusta módon a „drogos” szóval jellemezni, mert nem igaz, és nem is érvényes az állítás. Ne ezt hajtogassuk, hanem igenis ha nem is próbáljuk ki, legalább járjunk utána, olvassuk el, hogy mi micsoda, mert a butaság akkor sem indokolt és legitim, ha azt egy olyan dologra mondjuk, ami esetlegesen káros. Ugyanúgy, ahogy nem mondjuk azt bolti tolvajokra, hogy gyilkos banda, és nem mondjuk azt a hacker gyerekre, aki mások nyomorúságos facebook drámáit olvasgatja szabadidejében, hogy bűnöző. Mindennek megvan a neve, jelentése, és ezeket nem tudni nem azt jelenti, hogy te annyira tiszta és ettől az egésztől távol álló vagy, hogy a nevét sem tudod, és azt sem tudod, hogyan kell beszélni erről. Ez annyit jelent, hogy lusta vagy, érdektelen, tudatlan, és erre még büszke is.
Emberek, ne törekedjünk tudatlanságra, mert az nem véd meg, csak kiszolgáltat, és eközben szemellenzőt beszél ránk.
