Mindenki ismeri a magyar falvak meseszerű közhelyeit, groteszkbe átmenő humorosságát, és imádni való egyszerűségét. A pacsirtát, aki vörösbort énekel, a matyóhímzést, és Öcsi bácsit meg Hugi nénit, aki zsíron, pálinkán, dohányon, és erőspaprikán élt, mégis hatvan évesen még volt saját foga.
„Mindenki tudja, hogy a Palkó meg a Ferike milyen rossz gyerekek voltak, ki is járt nekik az atyai. De jó is volt akkor! A Julcsa meg olyan rendes kislány volt, kis szótlan, házias. Soha egy hangos szava nem volt. Persze, volt, amikor a papa megitta, akkor a mama is kapott egyet-kettőt, de hát melyik család tökéletes. Meg amúgy is. Isten ments, hogy a falu a szájára vegyen. Mit fognak szólni, hétvégén az árgus, vizslató tekintetük mint millió kés hatolnak majd a szégyenérzetünk vékony leple alá. Isten ments, hogy szóljak bárkinek. Hogyisne. Hogy aztán ezen csámcsogjanak. Julcsikám is, egyszer szólt a papnak, hogy az apja mit csinált vele, a pap szólt az apjának, aki utána úgy végigvert a családon, hogy azóta se tudok leülni kényelmesen. Én meg nem fogok miatta kapni. Én is kibírtam jánykoromban, és rendes ember lett belőlem, Julcsa is kibírja. De tudom, hogy áskálódik. Azér’ akar ez Pestre járni iskolába. Hogy flancolhasson meg járhasson a szája. Mi meg szégyenben maradjunk. De nem megy az sehova. Elmondtam neki ezerszer, nincs neki annyi esze, mink egyszerű vidéki emberek vagyunk. Ha annyi idős lesz, átveszi tőlem a fonót, a Ferike meg apjától a földeket. Pénzt meg úgysem adunk nekik. Új házra meg pláne nem. Majd hozzáépítünk a miénkhez. Legyenek csak kézközelbe. Most ezért nem lehet haragudni a papára. Nincs az a férfi, aki nem issza meg néha. Ha meg megissza, akkor olyanokat csinál a Julcsával. Olyat csinál, hát olyat na. Akkor sincs hozzá senkinek semmi köze. Mindenki sepregessen a maga háza táján. Ők foglalkozzanak a magukéval, mi meg a miénkkel. Ha meg nem foglalkozunk, hát nem foglalkozunk, mi családunk, azt csinálunk vele amit akarunk. Nem azért szültem a gyerekeket, hogy a falut ellenem uszítsa. Jöjjön csak haza az apja, jól el is mondom neki, hogy megint áskálódik a jány.”
Gondoljunk csak bele, hány a fentihez hasonló eset maradt nyílt titokban a „nehogy a falu összesúgjon a hátam mögött” jellegű félelmek miatt. Ez két dolognak köszönhető az én tapasztalataim alapján. Az egyik, hogy a magyar vidék erősen feudális viszonyok szerint van még mindig berendezkedve, nem is beszélve az elképesztő felvilágosulatlanságról. Értve ezt úgy, hogy a vagyonból, erőből, és társadalmi pozícióból vezet le mindent. A férjem tart el, ezért az ő tulajdona vagyok. Én szültem a gyerekemet, úgyhogy ő az én tulajdonom. A másik faktor a modernitás egyetlen útja, ami be tudott törni a vidékre, ez pedig a kádári kényszeres emberek iránti érdektelenség és empátia-hiány formájában integrálódott a közerkölcsbe. Érthetőbben: az egyetlen amit felfogtak a kommunizmusból, az az, hogy ne törődj a más bajával, aki hülye, haljon meg, mindenki söprögessen a maga háza táján, és had ne kelljen már hallgatnom a mások baját, még a végén kölcsön fog kérni. Mindegyik hasonló mantra arról szól, hogy senki semmilyen mértékben nem hajlandó felelősséget vállalni semmi és senki iránt, ami egy centivel is túlmutat az ő sztenderd napi krumplistésztáján. Pláne nem társadalmi szinten.
A két attitűd együtt azt eredményezi, hogy mindenki mindent megtesz a nála kiszolgáltatottabbakkal, amire csak az ösztönei sarkallják, ezzel pedig nem hogy senki nem tesz semmit, a problémáról sem hajlandó beszélni senki, mert az nem okoz sem több töltött káposztát, sem csendes nyugdíjas délutáni pihenőt. Az csak kényelmetlenséget okoz, feltépett sebeket, és lehet, hogy szembe kell nézni hibáinkkal, hovatovább, azt, hogy a templomközösség csúnyán néz majd rám. Ez maga az esszenciális lelki és szellemi korrupció. Maga a létromlás. Ezt pedig nem tudja a helyén kezelni egyetlen egészséges psziché sem, ezért Hugi néni és Öcsi bácsi mindig fog találni felmentő, sőt, legitimmé tevő körülményeket.
Mi lehet erre a megoldás? Nem tudom. Őszintén nem. Itt az ország történelmének egyik valahavolt legnagyobb társadalommérnöki beavatkozására lenne valószínűleg szükség. Méghozzá valószínűleg radikális mértékben. De a tanulság talán ugyanaz, ami az első lépés is lehet. Beszélni kell. Mindenről.
A trasznparencia az egyetlen módja annak, hogy lefojtott sötét titkok ne fekélyesedjenek el visszafordíthatatlan mértékben. Ha felszínre hozzuk ezeket a titkokat, problémákat, nagyon hamar ki fog derülni, hogy nincs új a Nap alatt. Nincs olyan probléma, amivel egyedül lennénk a világon, és rá fogunk jönni, mennyire banális is volt az önmagunkba fordulásunk.
Hiába hitetjük el magunkkal, hogy a világon senki iránt nincs felelősségünk, ez nem lesz igaz. Nem igaz, hogy a társadalom iránt nincs felelősségünk, és nem igaz az, hogy nem az én dolgom. Mert néha nem hogy cinkos, de a legnagyobb bűnös az, aki néma.
