Ebben a cikkben nem lesz szó statisztikákról, kimutatásokról, kutatásokról, kísérletekről, számokról, tendenciákról, és hasonlóakról. Ennek két oka van. Az egyik az az, hogy a világon bármit akarnék bebizonyítani egy megosztó kérdésben, arra találnék egy azt alátámasztó kutatást, statisztikát, vagy amit akartok. A másik az az, hogy a témakörnek a filozófiai, szociológiai, és leginkább elvi alapjait szeretném körüljárni. Ha téged csak a számok győznek meg, akkor ne is olvass tovább. Ha szeretnéd egy picit átgondolni a kérdéskört, és megalkotni a saját véleményed benne, akkor viszont mindenképpen.
Először is le kell szögeznünk, hogy aki hajlandó értelmes vitát folytatni a kérdést illetően, az mind jót akar, és az empátia és a szociális érzékenység az, ami hajtja őket. Ez számomra nem kérdés. A vélemény, amiben talán vita sincs, az az, hogy a jelenlegi körülmények között megoldott, úgymond „illegális” prostitúció senkinek nem jó. A prostituált nem tudja ezt úgy csinálni, ahogy szeretné, bűnözők kezében van a „szakma”, és semmilyen állami védelem vagy juttatás nem jár mellé, vegyük ide az oktatási, egészségügyi, pszichés egészségügyi, adóügyi, vagy jogi védelmet, vagy kritériumokat. Viszont úgy látom, hogy két különböző, ám mégis egyszerre nagyon empatikus, szociálisan nagyon érzékeny, és nagyon segítőkész álláspont mind a kettő, bár egymásnak teljesen ellentmondanak. Szintén nem lesz szó azokról az esetekről, amikor valakit kényszerítenek a prostitúcióra, ugyanis a kényszerítő személyt én a nemi erőszak, az emberrablás, az alapvető emberi méltósághoz való jog megsértése, gazdasági bűncselekmény, adócsalás, és megannyi vádpont szerint bűnösnek nyilvánítanám és összesen alsó hangon harminc év börtönbüntetésre ítélném. Nem hiszem, hogy ezt magyarázni kéne, de svéd és norvég bűnözőrajongó olvasóink kedvéért leírom: a szexus egy olyan területe az emberi életnek, ami terén visszafordíthatatlan deficitet tud szenvedni egy ember ilyen körülmények között. Ha valakit kábítószer-függőséggel kizsarolt prostitúcióra kényszerítenek (arról nem is beszélve, ha az illető kiskorú), annak az embernek jó eséllyel egy életre kaszáltak a szexuális életének.
Na de a két oldal. Nézzük ezeket.
Az egyik oldal állítása: a prostitúciót minden eszközzel tiltani kell, mert bár a prostituált saját döntéséből űzi ezt a szakmát, ám de ezzel nyitva hagyja az ajtót azoknak, akik nem józan döntésből, hanem gazdasági, társadalmi kiszolgáltatottságuk által kényszerülnek erre az útra. Ugyanis nem rendelkeznek olyan kulturális gyökérzettel, amivel fel tudnák mérni, hogy bár bolti eladó, vagy budapesti utcaseprőként töredéke-annyi pénzt kereshetnek, hosszú távon pszichésen kevésbé, emberi mivoltát tekintve pedig különösen kevésbé szenved károkat. Itt elsősorban a mélyszegénységben élőkről beszél az álláspont, és azokról, akik a pénzkeresésnek ezen formáját tekintik kiútnak kilátástalan helyzetükből, valamint azokról, akik, mint fent említettem, nem rendelkeznek a kellő kulturális gyökerekkel ahhoz, hogy mérlegelni tudják, ebbe lélekben bele is rokkanhatnak. És akkor ne menjünk el politikai korrektségből azok mellett az emberek mellett sem, akik egyszerűen elképesztően buták, és befolyásolhatóak, még ha különösebben nem is szenvednek hiányt létminimum szintjén. Szimplán nem bérelni akarnak lakást, hanem venni, nem az árakat akarják nézni a polcokon, hanem azt, hogy mire van szükségük, és ezt egy reális, adok-veszek üzletnek gondolják testük kiárusításáért cserébe, ami nyilván általában utólag derül ki, hogy pokolian rossz döntés volt. Összefoglalva: ha hagyjuk azoknak, akik komolyan egy átgondolt, józan, és teljes ítélő- és mérlegelő képességük meglétében döntenek ez mellett az életpályamodell mellett, akkor azoknak is hagynunk kell, akik se nem józanok, se nem átgondolt döntések alapján élők, és végképp nincsenek megfelelő ítélőképesség birtokában, ami végzetes hiba lenne, és egy nagyon nagyszámú tömeg pszichéjében okozna törést. Ezt őszinte humanizmussal nem tudjuk nyugodtan végignézni.
A másik oldal állítása: minden lehetőséget meg kell adni minden embernek, hogy teljes mértékben meglegyen önmaga fölött a rendelkezési joga. Ez azt jelenti, hogy senkinek az ég egy adta világon ne legyen beleszólása abba, hogy mit kezdek magammal. Ne játsszuk az értetlent, itt nem arra gondolok, hogy bárki lehessen gyilkos, vagy adócsaló, ha azt akarja magával kezdeni. Itt arra gondolok, hogy senki ne akarja jobban tudni nálam, hogy mi tenne boldoggá, és ahhoz mit vagyok hajlandó magamból feláldozni. Még akkor se, ha jót akar, és a világ összes statisztikáját az orrom alá dugja, ami objektíven kimutatja, hogy ha így folytatom, rosszul járok. Erre egyszerűen meg kell, hogy legyen a joga minden egyes embernek. Ez a jog alapvetőbb kell, hogy legyen, mint a méltósághoz való jog, mert ÉN határozom meg, hogy mi az, ami sérti a méltóságomat, és hogy mi az, amiért erről hajlandó vagyok lemondani. Összefoglalva: Az önmagammal való rendelkezésnél nincs alapvetőbb emberi szükséglet, és ennek korlátozására nem lehet legitim indokot felhozni. Ugyanis ha belemegyünk abba a játékba, hogy elkezdjük eldönteni, hogy kinek mi a jó, és mi az a határ, ami után meg kell mentenünk saját magától, akkor csak idő kérdése, és valaki ízlése és víziói miatt be fogjuk tiltani az alkoholt, az összes kábítószert, a tv-t, a kávét, a profi sportot, a kabát és sapka nélküli utcára menést télen, és úgy unblock mindent az evésen iváson alváson kívül. Bár azok is lehetnek károsak, ezért azt is csak a tudósok és szakemberek által meghatározott módon szabad. Ezt nem szabad megkockáztatni, mégpedig vegytiszta humanizmusból eredően nem.
Mindkét oldal teljesen érthető. Bármelyik mellé fel lehet, és fel is hoztak már tucatnyi érvet. Mindenki döntse el, hogy kinek hova húz a szíve. Empátia, vagy szabadság. Az empátiából történő szabadságkorlátozás, és a szabadság megadásából eredő empátiahiány.
Én személy szerint utóbbi mellett teszem le a voksom. Empátiára nem kötelezhető egy ember, viszont a szabadság mindenkinek alapvető joga. Ez a típusú szabadság legalábbis. És az empátiából történő cselekvés előtt érdemes személyesen meggyőződni arról, hogy az adott illető segítségnek gondolja-e azt, amit teszek vele, vagy amit tiltok neki. Nagyon sokszor próbált már a történelem falansztert játszani, ahol minden emberi tényezőt kiiktatva a csodálatos és tiszta eszme és eredményesség győzedelmességre viszi az emberiséget. A nagy világmegváltó eszme keretében. Szerintem ez is ilyen. Vélelmezzük, hogy egy egészséges társadalomban senki sem menekülne alkoholproblémákba, senki nem akarna prostituált lenni, és soha senki nem lenne éhes, és nem fázna meg. De nem törhetünk be az ember lakásába, hogy kivegyük az üveget a kezéből, nem zavarhatjuk haza a postást, hogy azonnal takarodjon vissza egy sálért, utána folytathatja a munkát, mert -4 °C van, nem tömhetünk a szájába ételt annak, aki szerintünk pont jól néz ki, de ő még fogyni akar, és nem rángathatjuk le egy budai ötvenes hölgyről azt a férfit, aki pénzért elégíti ki, és nem szedhetjük ki a péniszt annak az egyetemista lánynak a szájából, aki ezzel kívánja finanszírozni életét a Burger King helyett. Mert amíg ő dönt így, addig ezt tiszteletben kell tartanunk, és amíg nem történik erőszak – tényleges, nem pedig a svédfajta, „társadalmi kiszolgáltatottságból eredő” meta-erőszak – addig senki önmagáról, és csakis önmagról szóló döntését nem lehet jogunk felülírni. És nem törvényileg, hanem erkölcsileg. Én ebben hiszek. És szándékosan nem beszéltem arról, hogy mennyivel kezelhetőbb lenne a helyzet, ha állami kezekben lenne, nem szőrmekabátos kokainos stricik kezében, akiket gyakorlatilag a prostituáltak tartanak el, - mivel szerintem erre mindig lesz kereslet – mert csak az erkölcsi hátterébe akartam beleásni ezúttal.
Te miben? Minden esetre, ha már elgondolkozol a kérdésen, jutsz egy véleményre, és beszélsz róla, már többet tettél az ügyben, mint az emberiség nagy része.
