Magyarországon az elmúlt néhány év során a bruttó átlagkereset jelentősen növekedett. Ezzel egyidejűleg azonban az úgynevezett munkásosztály nem érzékelt látványos javulást az életszínvonalában, a középosztály egyre szűkül és a létminimum alatt élők aránya sem csökkent számottevően. Gazdasági oldalról ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldása a jövedelmek eloszlásában keresendő, társadalmi szempontból pedig egy súlyos dilemmával állunk szemben.
Mennyi az annyi?
„2017. májusban a bruttó átlagkereset 296 100 forint volt, 12,9%-kal magasabb, mint egy évvel korábban.” (Forrás: KSH)
Hazánkban hónapról hónapra olvasható, hogy az átlagkereset emelkedik, Magyarország jobban teljesít, azonban a nap végén mégis az a legfontosabb, hogy ha a pénztárcámba nézek, ne fogjon el a sírógörcs. Tehetsz róla, tehetsz ellene, mondanák néhányan, de úgy érzem, amikor bérekről beszélünk, a kérdés sokkal összetettebb, minthogy „Tanultál volna, most nem itt tartanál”.
Az átlagkeresetet valóban átlagot takar, de hétköznapi értelemben sok embernek nehéz ezt a helyén kezelni. Ha ketten vagyunk a szobában, és nekem van 50 forintom, neked pedig 100, akkor fejenként kettőnknek átlagosan 75 forintunk van. Viszont ha kapok 150 forintot, mert sikerült eladnom egy régi kosaras kártyámat, rögtön 200 forintra gyarapszik a vagyonom amiből gazdálkodhatok, míg neked még mindig csak 100 forintod van. Látható, hogy átlagosan a kettőnk rendelkezésére álló pénzmennyiség 150 forintra emelkedett, ami 300%-os növekedés, azonban ebből te egy fillért nem láttál, és nem is fogsz, mert mind a kétszáz forintomat elköltöm turbórágóra.
Ugyanez a folyamat játszódik le az országban nagyobb léptékben. Az emberek egy jelentős részének nem javul az életszínvonala már évek (évtizedek) óta, azonban a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Mi sem mutatja jobban, mint például a létminimum alatt élők száma, amelynek számítását a Központi Statisztikai Hivatal nagyvonalúan elengedte, így 2015 óta a PolicyAgenda számolja nekünk (ezúton is köszi srácok!). Míg a létminimum alatt élők aránya 2010-ben 37%(!) volt, addig 2016-ban még mindig 36%. Ízlelgessük egy pillanatig ezt az arányszámot. Minden harmadik Magyarországon élő ember konkrétan emberi élethez méltatlan körülmények között tengődik. Fontos megjegyezni, hogy ez nem szegénységi küszöb, itt konkrétan azt vizsgálják mi az a szint, ami felett az ember alapvető igényei ki vannak elégítve, akármennyire is problémás ezt statisztikailag meghatározni. Azt hiszem nem esek túlzásba, ha azt mondom, legtöbb empatikus embertársam azt szeretné, ha minél többünknek lehetősége lenne emberi körülmények között élnie. Természetesen szükség van differenciálásra a jövedelmek terén is, viszont ezt érdemes egy egészséges szinten tartani. Ameddig a társadalom egy nagyon szűk hányada ennek a jövedelmi szintnek a több száz és több ezerszeresével gazdálkodik, több mint egyharmada viszont alatta búslakodik, addig van bőven teendőnk.
Jövedelem vagy alamizsna?
A legtöbb magyar ember szeretne nyugati bérszínvonalon munkabért szerezni, legfőképp akkor, ha az általa elvégzett munka semmivel sem rosszabb minőségű, mint egy ugyanolyan beosztásban dolgozó németországi munkásé. Azonban ahogy a cégeket, úgy az egyes országokat is meg kell különböztetni aszerint, hogy milyen bért tudnak fizetni. Ha a céges példánál maradunk, könnyedén beláthatjuk, hogy egy sikeres multinacionális cég a recepciósainak is jobb fizetést és munkakörülményeket képes biztosítani, mint egy vidéki vállalkozás, amelyik egy MGTSZ utódaként jött világra a módszerváltás idején. Ugyanez a helyzet az országok szintjén is. Amelyik ország sikeresebb, termelékenyebb, szerencsésebb földrajzi adottságokkal rendelkezik, az magasabb béreket is fog tudni biztosítani a lakosainak, szimplán azért, mert jobbak a rendelkezésre álló körülményei. Ez persze nagyon leegyszerűsítve igaz, de a részletekbe jelen cikk terjedelmében és formájában felesleges elveszni.
Ami viszont igenis fontos, hogy a legszegényebb embertársunknak se kelljen éheznie. Természetesen ezen a ponton nagyon szerteágazó az ország lakosságának véleménye, mégis úgy gondolom, kötelességünk, hogy gondoskodjunk egymásról, és senkit ne hagyjunk megdögleni. A közmunka program nem ad semmilyen lehetőséget a jövőre nézve, csak alamizsnát a csórónak és feltupírozott statisztikát a mindenkori vezetésnek. Csökken a munkanélküliség, éljen! 2017 áprilisában rekord alacsony 4.4%-os szintet ért el. Ezt azonban érdemes fenntartásokkal kezelni. A mutató mögött elbújva ott sorakozik az egyre növekvő számú gazdaságilag inaktív lakosság, amelyet nem számítanak bele a mutatóba, viszont benne van az éhbérért robotoló közmunkások serege.
Két dolog biztos az életben, az adó és a halál.
Ahelyett, hogy azt mondanánk, „Aki hülye haljon meg” vehetnénk a fáradságot és átgondolhatnánk, miképpen tudunk segíteni nyomorba taszított társainkon. Ilyenkor szoktak jönni az olyan jól elhelyezett érvek, miszerint „Te fogadtál már be magadhoz hajléktalant?” vagy „Aki szeretne adakozzék de ne legyen már kötelező!”. Én viszont úgy gondolom a legfontosabb kérdés ott kezdődik, amikor reggel belenézünk a tükörbe. Szeretnék-e tenni az a tény ellen, hogy az ország egyharmadának nincsenek kielégítve a létszükségletei? Amennyiben a kérdésre a válasz igen, úgy érdemes átgondolni, hogyan segíthetünk a leghatékonyabban az országnak a termelékeny és sikeres kategóriába átsorolódni. A Botka-féle „Fizessenek a gazdagok” szlogen maga a pokol szülöttje, de ha azzal egyetértünk, hogy a gazdagok legyenek gazdagok de ne dúsgazdagok, valamint a szegények ne legyenek csórók, csak kevésbé tehetősek, akkor joggal kezdenek a gondolataink a progresszív adózás körül forogni. A többkulcsos adó nagyon hatékonyan teszi meg az első lépést a jövedelmi különbségek felszámolásában. Ez azonban csak a kezdet. Az itt befolyt többletet okosan kell elkölteni. És nem, itt nem arra gondolok, hogy okosan zsebre kell tenni, lehetőleg minél többet, kedves bábok és strómanok, mint mikor a hotelben felszolgált ingyen reggeliből minél többet pakolásztok az öltönyötök zsebeibe, mert ti milyen leleményesek vagytok!
Okos állami költekezésen mindenki mást ért, de az oktatásra és innovációra költeni biztos megtérülés. A magasabb technológiai szint húzza magával a béreket anélkül, hogy az inflációt is magával rántaná, ez pedig az egyik legbiztosabb módja a gazdaság élénkítésének, feltéve, hogy a külkereskedelmi mérleget most figyelmen kívül hagyjuk, és nem az ázsiai nyitásra fókuszálunk. Ezek után még természetesen fontos az egészségügy, a megfelelő szociális ellátás biztosítása, egy alternatíva a jelenleg bürokratikus és ilyen formán teljesen hasznavehetetlen segélyezés felváltására. Ha ezekre nagyobb hangsúlyt fektetne az ország mindenkori vezetése, közvetve elérhető lenne, hogy – amennyiben az átlag alatt keresünk – a saját jövedelmünk is emelkedjen, de legfőképp, hogy szegényebb embertársaink egyáltalán rendszeres jövedelemhez juthassanak.
De hogy jön ide az egyén? Négy évente a szavazófülkében. Havonta, mikor szerveződik egy tüntetés. Naponta, mikor arról hoz döntést, hogy az aktuális politikai és gazdasági kérdésekben informálódjon vagy az Anikó show legfrissebb adását kövesse árgus szemekkel. Kérlek titeket, járjatok nyitott szemekkel, olvassatok híreket, véleményeket, ne csak azokat, amelyekkel egyetértetek. Osszátok meg a gondolataitokat barátaitokkal a kávézóban vagy ismeretlenekkel a kommentfalon. Gondoljatok bármit, de azt valóban érezzétek magatokénak, informálódjatok és vitázzatok. Írjátok le nekem is miben tévedtem, mivel nem értetek egyet. Építsünk együtt egy gondolkodó közösséget!
